Mindenhonnan árad felém az érdeklődés, a szeretet és az együttgondolkodás, sokan gondolatban velem indulnak el az úton, ami nagyon jó érzés, nem csak azért, mert az én személyem is benne van valahol a dolgokban, mert érdeklődnek, szeretnek, drukkolnak nekem, hanem azért, mert bennük is sikerült felkelteni azt a távoli, titokzatos felé irányuló, önmagunkat kipróbálására sarkalló vágyat. Lehet, hogy ez a vágy csak vágy marad, de ezáltal is gazdagabbá válik a vágyakozó. Az ismerőseim között vannak olyanok, akik egész életükben csak úgy elvoltak, mint a befőtt, éltek egyik napról a másikra, azt ugyan nem mondhatom, hogy célok nélkül, de talán kényelemből, talán a konvenciókhoz való ragaszkodás, talán egy pesszimista, minek az? , vagy ki tudja még milyen okok miatt megmaradtak a maguk kis dagonyájában. De hiszem, hogy minden ember úgy született, hogy benne van a vágy, ami előre viszi, a hajtóerő, hogy szebb, jobb, gazdagabb legyen az élete, hogy megnyíljon előtte a világ, csak bizony sok esetben elnyomjuk ezt magunkban, és megmaradunk a szürke, dolgos hétköznapokban, azzal hogy sem időnk, sem pénzünk nincs kilépni és kürlnézni egy kicsit, hogy mi újság a csigaházon kívül. És irány a Balaton, meg a telek.
Úgy látszik a mai keresztények nagyon elkényelmesedtek.Semmilyen áldozatra nem vagyunk hajlandóak.Nagy kegyesen eljárunk a templomba a kijelölt ünnepeken és esetleg még máskor is, ha úgy érezzük, hogy szükségünk van a jó Isten segítségére, áldására, megbocsátására és ennyi. Persze mindenki magából indul ki, ez igaz, de bizony ezt látom a környezetemen is. De vajjon mi az az áldozat, amit nekünk hoznunk kell ? Először is nagyon kell figyelnünk magunkat és egy állandó "jó" állapotba kellene kerülnünk, ami már szerintem igenis nagy áldozat. Nem csak úgy elhatározni, hogy na most én jó leszek, és jót teszek - és gyorsan átvezetem szegény vakot a másik járdára, pedig nem is akart átmenni. Nehéz mindenkihez jónak lenni, mindenkit megpróbálni elfogadni, felismerni azt, hogy mit is akar a másik és kilépni a megszokásaimból, kényelmemből és nyitni a másik felé. .............................
Most, hogy zarándokolni indulok, elgondolkodtam, hogy milyenek is a zarándoklataink ?
Először is rövidek. De még azt a rövid időt sem tudjuk Istennek szentelve tölteni, mert meg kell beszélnünk a mellettünk haladóval a világ folyását, hát még ha ismerősöm is az illető, akkor rögtön meg kell tárgyalunk a harmadik - éppen nem jelenlévő - ismerősünk ügyes bajos dolgait , néha elkapva egy előttünk felhangzó énekfoszlányt,belekapcsolódni egy kicsit és így menni, mendegélni. A hosszabb zarándoklatok általában autóbusszal történnek, eszébe sem jut már senkinek, hogy akár Csíksomlyóra, akár Radnára, akár Rómába, Medjugorjéba és a jeruzsálemi Szent Sírról már nem is beszélek - gyalog is lehetne menni, legalább az utolsó etapban, hogy tényleg hozzunk már egy kis áldozatot is, fáradjunk el, szenvedjünk meg azért, hogy elérkezünk és ott lehetünk ezeken a szent helyeken. A székely emberekben még megvan ez a nem is tudom hogy nevezzem, hagyománytisztelet-e csak, vagy valami olyan belső indíttatás, hogy ezt a hosszú, fárasztó, sokszor több napig tartó gyalogos utat ajánlja fel az Úrnak az ő szenvedéseiért. Egyszer mindenkinek részt kellene vennie egy ilyen "keresztalja" indulásában, vonulásában és visszaérkezésében. Én merem állítani, hogy semmihez nem hasonlítható, örök életre szóló ajándékkal jutalmazza meg Isten az érte áldozatot hozó zarándokokat. Vajjon a Szentföldre hogyan zarándokolnak ma a keresztények ? Valószínűleg csak elmennek, megnézik, imádkoznak egy kicsit, vissza a buszba és kész. Igaz, még nem voltam, nem mondhatok ezért igazán véleményt, de valahogy ezért nem is kívánkozom igazán. Milyen jó lenne, ha valaki megcáfolna, és megtapasztalhatnám, hogy nem így van.
Ezen gondolataim nyomán szeretném én elkezdeni ezt a zarándok utat, és minden áldozatomat felajánlani azokért, akiknek ezzel valóban tartozom.