Samos

Itt ulok egy kicsi régiségbolt sarkaban és már egy fél órája vacakolok, hogy irni tudjak. Két napig nem volt internet lehetőség, mert fenn voltunk a hegyekben, ahol csak a madár jár. Gyönyorű napunk volt tegnap, , miutan elhagytuk még éjjeli sötétben Villafrancát és vagy 15 kmt mentünk egy szép völgyben, igaz ugyan, hogy az autóút mellett kialakított úton, autopálya hidak alatt, amik úgy dübörögtek a fejünk felett, ahogy áthajtott ergy autó, mintha robbantottak volna. Szerencsére kevés autó járt erre. Azért néha eltért az út a betonút mellől, akkor volt részünk egy kis falusi idillbe. Végre elérkeztünk utunk egyik legszebb és legnehezebb részéhez. Még mielőtt nekivágtunk volna a nagy hegymenetnek, lepihentünk egy folyócska partján az árnyékban, levettük a cipőnket, és elterültünk a fűben. Kaja, ejtőzés és tovább. A következő faluban, közvetlenül a nagy hegy alatt, egy fényképezés alkalmával elhagytam a botomat, amit csak kb. 1 km után vett észre Marika, ezért vissza kellett kutyagoljak. Most már másodszor hagyom el a botomat, mindig fényképezéskor, jobban kell vigyázzak mert egyre nagyobb szükségem van rá. Kb 2 km alatt 4oo m-es szintkülönbséggel, egy nagyon szépséges hegyi ösvényen felmásztunk a kb. 1400 m magasan fekvő La Faba-ba, ahol végül is megszálltunk, egy a német katolikus egyház által fenntartott zarándokszállason, saját kicsi templommal, csodálatos környezetben. Soha nem vártam még ennyire, hogy megérkezzek valahová. Majd meghaltam, mire felvonszoltam magam. Minden kanyar után azt gondolta az ember, hogy na most, na most végre fenn vagyunk. De volt addig még jó pár kanyar. Olyan volt mint amikor a vándor oázisra talál a sivatagban, éppen a kiszáradása előtt. Meleg is volt, iszonyúan fájt a lábam, nehéz is volt a zsákunk, feltörte a pántja a vállamat, mivel ujjatlan ing volt rajtam, ezért ki kellett bélelnem törülközővel. Olyan hely volt ez, ahol mindenki és minden nagy szeretettel vett korül. Kora délután érkeztünk, és még szerencse, hogy nem lehetett semerre sem tovább menni, mivel ez a hely egy elszigetelt hegy tetején állt, a többi, még magasabb hegyek között. Igaz. előre lehetett volna még menni O,cebreiróba, de azt majd inkább holnap. Nagyon fájt a lábam, szinte alig tudtam ráállni, ezért kenegettem a magunkkal hozott csoda kenőcsökkel, ami nem igazán használt neki. a kamillatea filter jobban bevált. De azért elsántikáltam a kb. 50 m-re lévő faluba (kb. 10 lakott ház volt az egész faluban és egy jó kis bár, ahol megint finom zarándok menűt kaptunk, ami legalább rövid időre elfelejtette velem a fájdalmaimat. Azt hiszem a haránt csontom begyulladt a talpamban. Nem sok reményt láttam a másnapi tovább indulásra, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Előételnek valami nagyon finom halas makarónit kaptam, utána meg calamaris / tintahal/ rántva, és fagyi. Még sétáltunk (sántikáltam) vagy 50 métert a faluban (ugyanis ennyi volt az egész falu széle-hossza) , gyönyörködtünk a kilátásban és visszatértünk a szállásra. Beszélgettünk, naplót irtunk, megcsodáltuk a naplementét a hegyek között és ejtőztünk. Itt ismerkedtünk meg Tamással, egy fiatal magyar vállalkozóval, akinek éppen nem mennek túúl jól az üzleti dolgai, ezért nekifutott a világnak. Elég szakadt volt szegény, mert valószínű eléggé pénz nélkül tette meg az eddigi utat. Mindenesetre neki adtam a krumplicukromat, nem minden érdek nélkül, mert mint tudjuk a krumplicukort igen nehéz cipelni. Újabb 10 dkg. minusz a zsákomban!!!!
Először tovább akart menni O,cebreiro-ig, de őt is megfogta az a kedves, barátságos légkör, ami minket is, és így ott maradt éjszakára. Jól estek az esti beszelgetések, ruhamosás, elmélkedés (Szent Jakab levelek) után egy jót aludtunk A gondnoknő azt mondta, senkinek nem ajánlja, hogy sötétben keljen útra, ezért nem is nyitja ki a szállást, csak reggel 7 óra után. Nagyon kedves volt, kicsit túlfűtött a szeretetében, még egy jóejtpuszit is kaptunk. tőle, mind a 18-an, akik ott voltunk.
A reggeli donatívós volt, vagyis, ha akartál, adhattál érte valamennyi pénzt. Kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé, kakaó. Reggel azért még sötétben indultunk, de már fél 8 volt, így kissé már pirkadt. Képzeljetek el egy csodás mély völgyet, aminek a közepében egy magas hegy áll, annak a tetején van a pár házból alló La Faba. Körülötte sokkal magasabb hegyek, most reggel felhőkben, és mi a felhők fölött. Közben szitált a köd, mindig tudtuk, hogy mikor megyünk be éppen a felhőbe és mikor jövünk ki belőle. Hiába, ez már majdnem Galicia, ahol sokkal párasabb a levegő, mivel az óceani levegő itt találkozik a hegyekkel, és persze eső lesz belőle. Csupa zöld minden végre. Jó hogy csak pirkadat után indultunk, mert nagyon nyaktörős az út, ha nem jól látunk, könnyen baj törtenhet. Velem törtent is, mert alig birtam reggelre lábra allni, csak vonszoltam magam fel a még magasabb hegyre a 10 kg-os zsákommal. Azért azt szeretem magamban (milyen szerény vagyok ), hogy a fájdalmaim közepette is tudok másra figyelni, így tudtam azért gyönyörködni a körülöttem lévő mesevilágban is. Keskeny ösvényen mentünk egyre feljebb a kopár hegy oldalában vizszintesen, és amikor hátra néztünk csodálatos látvány tárult elénk, el sem hittük, hogy onnan a mélyből jutottunk ide fel gyalogosan. Közben felkelt a nap és csodálatos arany fényben ragyogott az egész táj. Ha balra tekintettél, akkor leláttál a mély völgybe és át a másik magas hegyre, ha jobbra néztél, akkor a gyönyörű lila, sárga, szürke, és egészen különleges színű kúszó és sziklakerti növényeket láttad, ahogy éppen megsütötte a felkelő nap fénye, amitől megmelegedett a szíved. Aztán kb. 5 km. múlva elérkeztünk Galicia határába, amit egy oszlop jelzett, rajta a gallok címere. Akkor azt gondoltam, hogy innen én már nem tudok továbbmenni egy tappodtat sem. Eddig nem nagyon mondogattam a többieknek, mert nem akartam őket feleslegesen aggasztani és reménykedtem, hogy majd bejáratódik a lábam. Mindig büszke voltam arra, hogy milyen jól bírom a fájdalmakat. Hát ez most nem jött be. Már majdnem sírtam, de azt eltökéltem, hogy innen egy jó darabig biztosan nem tudok továbbmenni. Ekkor történt az , hogy a jó Isten elküldte hozzám a segítséget egy német zarándoktársam személyében. Jött mosolyogva és néhány szó beszélgetés után , amikor látta, hogy milyen elkeseredetten ülök ott, megkérdezte, hogy mi baj van . Elmondtam Mari segítségével és ő mosolyogva azt mondta: No problem.. és benyúlt a hátizsákjába, kihalászott onnan egy 40-es méretű puha, szivacsos talpbetétet, ami pont beleillett a cipőmbe. Jaj Istenem, ezt nem hiszem el ! Akkor egy olyan jó, szívet melengető érzés jött rám, hogy hát igen, ezek azok az apró csodák, amikkel itt az út során nap mint nap találkozunk, és amit itt értékelni is tudunk. Pedig ezek a csodák állandóan jelen vannak az életünkben, de otthon, amikor annyi féle-fajta benyomás ér bennünket, kevéssé vesszük észre. Most már tudom, hogy jobban oda kell figyelnem és jobban észre kell vegyem az apró jeleket.
Azt persze nem mondom, hogy rögtön szárnyakat kaptam, de ez elég volt arra, hogy a legközelebbi településig, ami kb. 4 km volt, O,cebreiróig fel tudjak menni. Még arra is volt energiám, hogy körülnézzek és megcsodáljam a kelta építészet remekeit a kis kör alakú, nádfedeles házakat. Szemerkélt az eső, fel kellett vennünk az esőkabátjainkat. Már majdnem azt hittem, hogy megúsztam, de akkor a falu másik végén elindultunk lefelé a hegyről egy több km hosszúságú lejtős beton szerpentinen. Akkor aztán végleg feladtam, mert felfelé mégcsak mentem valahogy, de a lefelé menet már nem ment. Kb. 200 m után visszavánszorogtam a faluba, és egy bárból hivattam egy taxit, ami levisz a legközelebbi településre, ahol orvos is van. Jött is kb. 15 perc mulva egy taxi. Közben Mariék elindultak gyalog lefelé az úton. A taxival utolértük és felvettük őket és lementünk Triacastellába az orvoshoz. Ahogy a kocsiból néztem az utat, biztos,hogy saját lábon nem tudtam volna odáig eljutni.
Mari is és Marika is nagyon megértőek, persze velük is bármikor előfordulhat. A legközelebbi városkában bementünk az orvoshoz, aki adott gyógyszereket és a lelkemre kötötte, hogy 3 nap pihenő, jegelés, és kenőcs és gyógyszerek. Valószínűleg csonthártya gyulladás. A kenőcs és a gyógyszerek rendben, de a pihenésről szó sem lehet. Kiváltottuk a gyógyszertárban a gyógyszereket és vettem egy scholl zselés talpbetétet is. Így tovább tudtunk haladni Samosba, ami egy 12 századi bencés kolostor és a köré épült kis falucska. Mesés völgyeken, szelídgesztenye erdőkben, zuhogókon és ösvényeken mentünk odáig, kicsit esőben, kicsit szélben. Közben még Triacastelában ettünk egy hátborzongatóan pocsek gall levest, mint a mosogatólé, de ezt lenyomtatva az úton több marék édes szederrel vigasztalódtunk. Egy ideig betonút mellett haladtunk egy köves ösvényen, majd bevitt az ösvény a régi falvak közé, ahol tisztán és világosan láthattuk, hogy most már aztán igazán Galiciában vagyunk. A kerteket körülvevő kerítések palából kihasított kőtáblák voltak, olyan volt egy kertnek a kerítése, mintha egy óriás fogazata lenne. Közben kő, kő és kő minden falu, minden ház, még a háztetőn lévő palák is igazi, palatömbből kihasított, megmunkálatlan pala lapokból voltak. A kutak tetejét vesszőből fonták, mint ha kas lett volna, és a terménytárolók olyanok voltak, mint a lábakon álló díszes koporsók, a tetejükön kereszttel. Sok ilyen falun mentünk keresztül, nagyon élveztem, mivel a táj is gyönyörű volt, végig szelídgesztenye erdők között. Ez a szelidgesztenye végigkísért bennünket Villafranca óta. Fenyőfát szinte nem is láttunk ezen a tájon. Árnyas ösvényeken gyalogoltunk, mellettünk kis patakok csordogáltak, és régi-régi boltozatos kőhidakon mentünk keresztül, dombra fel, dombról le. Végre megláttuk Samost, ahová annyira vágyakoztam, mivel ez egy hatalmas bencés kolostor, sokat hallottam róla, szerettem volna, ha itt tudunk aludni. Sikerült is úgy időziteni a dolgokat. Fentről a hegytetőről láttuk meg először a hatalmas, pompázatos épületegyüttest, körülötte a 20-30 házból álló falut. Amikor végre leereszkedtünk a völgybe, nagy sorbanállást láttunk a kolostor bejáratánál. Majdnem nem kaptunk szállást annyian várakoztak. Képzeljetek el egy gyönyörű. kelta motivumos közepes méretű boltíves termet, abban 80 ágy, persze emeletes, amire nem is lehet felmászni rendesen. Hát itt fogunk ma aludni. De mindezért kárpotolt ez az igazi kelta mesevilag, amit láttunk, és amibe akarva, akaratlanul beleképzelem a kelta (gall) mondavilag alakjait, a manókat, tündéreket, lápi szellemeket, boszorkányokat. Ők hiszik is ezeket valamilyen szinten es tisztelik a természeti erők által alkotott képeket. Mint ahogy szeretik, segítik a zarándokokat . Mindenhol kelta kereszt, duda muzsika, jellegzetes kelta temetők, zöld rétek, állatok, egy percre sem tudod elfelejteni, hogy egy varazslatos kelta mesevilagban jarsz. A lábam javulgat, de még nem az igazi. Szogalmasan kenem és szedem a lórúgás erősségű fájdalomcsillapító orvosságot.

Sajnos a zsákunkat egyre nehezebbnek érezzuk, ezert fájo szivvel meg kellett szabadulnunk egy pár cuccunktól, ami az egesz eletünkre is érvényes, csak akkor tudsz konnyű szivvel tovább lépni, ha megszabadulsz azoktól a dolgoktól, amik gátolnak abban, hogy közelebb kerülj Istenhez. Egyenlőre mi a felesleges ruháinktól és cipőinktől, a tányérunktól, evőeszköztől, pohártól, törölközőtől szabadultunk meg, de ez is közelebb vitt bennünket Istenhez, mert jobb kedvvel tudunk továbbmenni.