Tegnap egy Mato Casanova nevű kicsi faluban éjszakáztunk, pont olyan volt a szállás, mint ahogy gondoltuk. Önkormányzati, egyszerű, tiszta, kicsi. Nagyon kicsi falu, pár házzal, a zarándokház egy kicsit távolabb a házaktól. Kb. 2 km-re a falutól, már egy másik kis falucskában volt egy jó kis vendéglő, ahol megint nagyon finomat ettünk. Odáig el kellett gyalogolnunk, még pedig úgy, hogy elindultunk egy árnyas úton, de egy idő után azt hittük rossz irányba indultunk, mentünk az erdei úton kb. 500 m-t, visszafordultunk, elmentünk egy másik irányba Mato-ba,egy pár házból álló falucskába, és amikor észrevettük, hogy nem ezt szeretnénk, akkor visszagyalogoltunk. Szegény Barbara alig tudott menni, annyira fájt a lába. De végül az éhség legyőzte a fájdalmat (most már soha nincs nálunk semmi kaja, mert nehéz cipelni, csak egy kis keksz). Kárpótolt bennünket a sok gyaloglásért a finom zarándok menű és a jó bor (itt minden bor nagyon finom, habár én max. 1 pohárral tudok csak inni belőle). Kaja utan a tulaj hazaszallitott kocsival. (ingyen) Ezeket azért szeretném mind leirni, mert helyi külonlegesegek, de jellemzőek. Tehat volt tojás gombaval, de valami finom helyi gomba volt, majd calamaris morzsában sütve, olyan puha mint a vaj, salataval.Ma pedig pulpot ettünk, ami vajpuhára főtt polip, finom helyi kenyerrel, vörösborral. Végre kisütött a nap, ettől visszatért az erőnk is. Gyönyörű eukaliptusz erdőkön gyalogolunk keresztül, igaz sokszor hegynek felfelé, ami megint nagyon megviseli a lábamat, most már a másik bokám is fáj, mert arra terhelek, be kellett faslizni. Elérkeztünk az utolso 100 km-ig, illetve már jócskán túl is vagyunk rajta. itt sajnos megnőtt a koca zarandokok száma, sokan jönnek az úton, egy szál kicsi zsákkal, vagy csak egy nyakba lógatott fényképezőgéppel, látszik, hogy kiszállnak a buszból, mennek egy kicsit és visszaszállnak. Ez már nem az igazi, de úgy kell nekik, ha sosem tudják meg, mi is az igazi zarándoklat. Igyekszünk távol tartani magunkat tőlük, ami azért sikerül is.
Egy szép kis városon Melidén gyaloglunk keresztül, vidám hangulatú kis városka, éppen nagy piac van az egész városban, mindenféle ruhákat, csecsebecséket, gyümölcsöket árulnak az egész főtéren és a mellékutcákban. Rengeteg ember nyüzsög a sátrak között. Maradnék még egy kicsit itt bámészkodni, ténferegni a sátrak között, de láttam, hogy a többiek mennének. Betértünk egy gyümölcs boltba, és felfrissítettük a gyümölcs készletünket, amit persze már a városból kifelé vezető úton el is fogyasztottunk.
A táj tovabbra is gyönyörű, a falvak kezdenek civilizaltabbak lenni, látszik,hogy közel a tenger és a nagyváros, rengeteg pálma, citromfa, és persze a végeláthatatlan eukaliptusz erdő. A lelkünkkel keveset tudunk foglalkozni, mert annyira a menésre koncentrálunk.. Fantasztikus, hogy Marika mennyire nem panaszkodik. Pedig biztos vagyok benne, hogy neki is fáj valamije, de tartja magát. Mari pedig nagyon vigyáz az egészségére, akkurátusan kezelgeti a lábát, minden megállásnál leveszi a cipőjét . Igaza van, de ha én leveszem a cipőmet, akkor nem tudom újra felvenni, mert a talpbetéttel nagyon nehéz felvennem újra. A vízhólyagok engem sem izgatnak, igaz az a bölcs zarándok mondás, hogy a vízhólyagra a legjobb gyógyszer, ha nem veszünk róla tudomást. Na persze, ha nagyon súlyos, akkor meg kell varrni, vagyis a tűbe cérnát fűzni, átszúrni a hólyagon, majd benne hagyni, hogy a cérna mentén kifolyjon a tartalma és utána Betadint rá. Az én lábamból is lóg ki egypár cérna, de kit érdekel. És tényleg hatásos.
Most mar mindenki nagyon elcsigazott es faradt. Sokat megyünk hegynek felfelé és meleg van.
A zsákunk nem akar könnyebb lenni, pedig már minden felesleges hominktól megszabadultunk. A napolajtól is búcsút mondtunk, először Marika átvállalta, hogy majd ő viszi, kár a drága jó naptejért, de aztán belátta, hogy szép csendesen el kell veszítenie valahol. Már kaját sem veszünk, csak néha valami kicsi gyümolcsöt, amit rögtön megeszünk, hogy ne kelljen cipelni. Tehát az életünket ezek az apró földi örömök és gondok járják át, minden le van egyszerűsödve, örülünk, ha süt a nap, ha leülhetünk, ha levehetjük egy kicsit a cipőnket, örülünk egy régebbi ismerősnek, vagy egy jó kajának, vagy ha éppen nem fáj semmink. Az élet csupa apró öröm.!!!!! Mar előre tartok attól, hogy véget ér a gyaloglásunk és újra vissza kell ternünk a való világba. Jó volt ez igy, csak nagyon keves volt. Még két nap, és megérkezunk Santiagoba.
Minden cuccunk piszkos, de felfedeztük, hogy hogyan műkodik az automata száritógép, és összefogunk többen, és mosunk, száritunk. Mert egyébként nagyon drága. Mindjárt indulunk a zarándokmisére, ma vasarnap van, örülünk,hogy van mise lehetőseg itt Arzuaban, ami egy nagyon ronda kis város,csupa modern emeletes ház, de abban a pár régi kicsi kőházban, ami még megmaradt nagyon jó kis pulpo bárok vannak. Most is egy ilyenben ülok.
Még valamit tanultunk az utunk során, amíg megpróbáltunk összecsiszolódni; azt, hogy el kell engedni dolgokat, nem kell mindig ragaszkodni a terveinkhez, elképzeléseinkhez, néha a masiknak is igaza lehet, meg lehet türelmesen hallgatni, hiszen van idő, nem csak itt, hanem otthon is, hát nem mindegy ? Úgyis minden úgy történik, ahogy nekünk a legjobb, akkor, ha hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok. Persze van, hogy erre csak sokkal később jövünk rá. Hát menjünk elébe.
Megittam vagy l l. bort,azért vagyok ilyen filozófikus hangulatban.
A szentmise nagyon szép volt, két apáca énekelt kristály hangon.A templom tele volt zarándokokkal. Még egy kicsit sétálgattunk mise után, de nem sok látnivaló volt a városban, talán a templomtól egy kicsit arrébb egy kis fás tér, ahol zajlott a város élete, üldögéltek a rossz idő ellenére a helyiek a bár elé kitett székeken, és a szökőkutacska körül. Ma korán lefekszünk, fáradtak vagyunk.
