ponferrada folytatas

Szerencsem van, van szabad hely az internet pulton. Igy tehat elmondom a legfrisebb élményemet.
Hazajöttünk a városnézésből, mosás, teregetés és rövidesen kezdődott a zarandokház saját kápolnájába a napi imaóra, ami nagyon szép és maradandó élmény volt számunkra, mert mindenki a maga nyelven elmondhatta a Miatyánkot, amit mi felállva, egymás kezét megfogva tettük, míg a többiek csak ülve elmormolták. Aztán volt lehetősegünk elénekelni mindenkinek a Boldogasszony anyánkat is, ami nagyon szépen hangzott az én botfülem és fahangom ellenére is. Nagyon büszke voltam, hogy magyarok vagyunk es itt vagyunk. Még ott maradtunk ima után és tovább énekelgettünk a kápolnában. Marika is énekelt református dalokat, nagyon szép hangja van. Azt hiszem sokan megjegyezték az ott lévők közül, hogy mi vagyunk "a magyarok". Mert már az imádság után este is szóba álltak velünk, mosolyogtak ránk, amit egyébkét is mindenki megtesz a másik felé, de ők "kiemelten" mosolyogtak.
Holnap hajnalban kelés 5-kor, a cél Villafranca del Bierzo.

udvozlet Ponferradabol

Ott tartottam, hogy Astorgában probáltunk kora reggel credencialt (zarándok igazolványt) szerezni, de ez csak 9 órakor sikerult egy másik albergében, addig a San Juan zarandokszallason leraktuk a csomagjainkat és elindultunk körülnézni a városkában. Az albergé nagyon jopofa volt, de utunk soran kiderült, hogy az egyik utitársunk nagyon súlyos poloskacsipeseket szerzett ott magának, nem is tudta tovább folytatni az útját, legalábbis amikor mi találkoztunk vele, szent elhatározása volt, hogy hazamegy. Nagyon helyes kis zarándokszállás volt, kivül belül csupa kő, kicsi belső udvarral. Állítólag Szent Ferenc is itt szállt meg, amikor végigjárta az Utat. Amig várakoztunk, megnéztük a várost. Nagyon kedves, szép kis város, mindig is püspöki székhely volt, a székesegyháza gyönyörű, és mellette a Gaudi épitette püspoki palota, ami nagyon bizzar, de nekem tetszik. Mint egy mesekastély. Szép, hangulatos utcácskák es római kori ásatasok. Itt szembesültünk először a zarándoklat zarándoklat jellegével, lmivel hajnalban láttuk előszivárogni a száásokról a zarándokokat, akik frissen, buon caminot kivánva nekünk indultak az úton. Már nekünk is nagyon indulhatnékunk volt. Végre 1º-kor sikerült elindulnunk, rekkenő hősegben a mezetan, ami rögtön a városon kívül kezdődött, (sivatagszerű, kúszónövenyes fennsik), majd meg haltunk a hősegtől. Nem is mentünk aznap sokat, csak 15 km-t, mert kiszivta az erőnket a hőség és a nem sok alvás. Santa Catarina del Somosa-ban ittunk egy jó hideg italt és Marika kávét, üldögéltünk egy kicsit a hűvösben az utcára kitett kávézói székeken, majd ismét tovább a megpróbáltatasok mezején. Időnként kinéztünk egy-egy távoli fát, hogy ha végre odaérkezünk, megpihenünk az árnyékában. De mire odaértünk, kiderült, hogy a fa nem is ott van, és egyébként is megközelíthetetlen, mély árok választja el az úttól. Ez így ment hosszú km-eken keresztül, míg nem végre találtunk egy "aláaknázott" fácskát, ahol volt egy tenyérnyi árnyék, ahol elfogyasztottuk a szendvicseinket. Nem is értem ezt a mentalitást, az egész mezetán sehol egy ember, akárhova elmehetnének végezni a dolgukat az úton levők, hiszen sneki sem látja őket, de ők megkeresik az egyetlen árnyékot adó fát, hog ymég véletlenül se lehessen megpihenni nyugodtan az árnyékában. Mindemellett élveztük, mert ismeretlen, és mert tulajdonkeppen szép a táj. A távoli hegyek tetején modern szélmalmok, óriási szélkerekek. Szeretettel gondoltam egyik kedves hősömre Don Quijote-ra, és elképzelem, amint vágtat a kietlen mezetán az ellenséges szélmalmok felé, előreszegezve a lándzsáját, nyomában a kicsi kövér Sanchóval. Sokat gondoltam rá ezen a napon. Amikor átmentünk az első kis kőből épült falucskán a mezeta ezen szakaszán, arra gondoltam, hogy valahol ilyen helyen lakhatott Dulcinea is, egy virágos ablak mögött. Vajjon mit szólna szegény lovag, ha látná, hogy hogy megváltozott a világ. Manapság már az álmainkat sem olyan könnyű kergetni, mint ahogy az régen volt, ezernyi lehetőség van, de egyik sem olyan romantikus. A táj forró, és sívár, összehasonlithatatlan a mi csodálatos alföldünkkel és hegyeinkkel, ahol dús erdők között, zöld bokrok és vastag fű pázsit terem. Amint így gondolkodtam ezeken a dolgokon, egyszer csak utolértünk egy idős házaspárt, talán a bácsi inspriált engem arra, hogy sokat gondoljak Don Quijotera, mert már előzőleg is láttam előttem menni az úton és már akkor feltünt, hogy milyen fura figura. 36 fokban talpig beöltözve, nyakán felhúzva a zubbonya, a fején egy ezüst fóliával bevont csúcsos kalap, magas,vékony, (egy kicsit az apukámra emlékeztetett a figurája) szinte imbolygott a hátizsákja alatt és mellette a kicsi termetű felesége, igaz nem kövér mint Sancho Panza, de ugyanolyan fürgén szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani a párjával. És ugyanúgy talpig be volt öltözve. Mindehhez voltak vagy 80 évesek. Fantasztikus. Ahogy elhagytuk őket, megláttam a hosszan elnyúló árnyékukat, számomra ők voltak a bús képü lovag és a szolgája.
Az első éjszakat El Gansoba, egy elhagyatott, sivar, kő faluban töltöttük, ahol volt kb. 6-8 lakott ház, a többi mind kihalt. A szállás ablakából (pont az én ágyamból) viszont a templomtornyot láthattuk, ami pazar volt, főleg éjszaka, mert egy lámpa gönyörűen megvilágította. A szállásunkat úgy délután 5 óra körül csak a hőségben való egy órás várakozás után tudtuk elfoglalni, mivel a hospitaliero éppen délutáni álmát aludta és egy jól nevelt zarándok nem ébreszt fel senkit. A templom árkádja alatt az árnyékban megint láttuk DonQihotet és hű szolgáját, éppen falatoztak a hűsben és kedvesen mosolyogtak ránk. Hogy elüssük a napból hátralévő időnket, meglátogattuk a falu egyetlen intézményét a Cowboy bárt, ahol bort és sört ittunk, ki-ki kedve szerint. Közben megeredt az eső /jégeső/, így beszorultunk az ivóba, amit nagyon élveztünk, mert hallgattuk a helyi vendégek hangos gajdolását, még magnóra is felvettem, végre igazi spanyol életképek.Hajnalban indultunk tovább, 6 30-kor, meg sötét volt, legalább 1,5 óra hosszat, és valóban láttuk a tejutat a csillagokkal, persze nem annyira erőteljesen, mint a fenti képen, de varázslatos volt. Olyan sötét volt, hogy nem láttuk a lábunk alatt a sendat ( köves gyalogösvény a pusztában). Csak 8 óra körül vilagosodott ki, addigra mi Rabanal de Caminoba érkeztünk, ami egy nagyon helyes csupa kő kis falu ott végre megcsinálták a biciklis srácok Mari botját, igy már felkeszülve vághattunk neki a hegyeknek. Marika feltünően jól birja az iramot, pedig elég rossz a zsákja, de már kezd hozzaidomulni.
Foncebadon...Ettől a falutól féltem egy kicsit, mivel olvastam könyveket, ahol kutyafalkákat emlegetnek, akik a kihalt faluban megtámadják az embereket. A falu tényleg kihalt volt, a hospitalierót úgy csöngettük ki a bárba, de nagyon szívélyes volt, ittunk egy kávét és megettük a reggelinket. Közben az égen viharfelhők gyülekeztek, de szerencsénkre odébb is álltak. A falu végében "bikanevelő intézet" volt, itt nevelik a fiatal állatokat a bikaviadalra és a bikafuttatásokra. Innen folyamatosan emelkedett az út, kb 400 m szintkülönbséggel felértünk az Irago hágón a Cruz de Ferro-hoz, ami egy nagy vaskereszt, 1500 m-en és minden zarándok elhoz a saját hazájából egy követ, leteszi az aljába. Igy már egy hatalmas nagy kőhalom képződött, fel kell rá maszni. Mi is letettük a magunk nemzeti színre festett kövét és az oszlopra nemzeti szín szalagot kötöttünk. Valahogy mást vártam, szebbet, megkapóbbat, de annyira kopár és poros volt minden, hogy maga a magasztos tény elveszítette a varázsát. megint itt voltak az amerikai bicajosok és lefényképeztek bennünket. A következő állomásunk Manjarin, egy 3 házból álló hegyi "falu", ahol egy kicsi zarándok bódé fogadott , ingyen vizzel és kávéval, és egy rossz magnóról gregorian dallamok szóltak. Kerestül Thomast a "hely szellemét", akiről más sokat hallottunk, de sajnos éppen egy másik faluban volt.A gregorián nagyon jól esett elcsigazottsagunkban, mivel még az eső is eleredt. A hegyi ösveny, ahol egész nap meneteltünk, gyönyorű szép volt, mint egy tarka perzsaszőnyeg, az erika, a hanga, a különfele sziklanövények, zanót, szalmavirág színpompas egyvelege. Akármilyen farasztó volt, a látvány elbűvölt bennünket, és erőt adott a folytatáshoz. Különben nem is volt nehéz az aznapi 28 km. Az út második felében folyamatosan lefelé mentünk, lábat próbáló volt a köves ösvényen. Délutánra Acebóba érkeztünk, ahol megestebédeltünk. Egy szép zarándok házban elfogyasztottunk egy zarándok menüt, ami Bierzoi csipős zöldbablevesből, sült pisztrangból ( barbecue borjuhús is Marikának) és desszertből állt és kaptunk hozza 1 l bort is. A mennyekben éreztük magunkat. Ezután tovább mentünk a még 4 km-re levő Riego de Ambrosba, ahol megszálltunk egy zarándokházban, rögtön a falu elején. A szobánk olyan volt, mint egy négyágyas vasúti hálókocsi, kb. olyan szűk hellyel is, de mit szamit az, ettől függetlenűl nagyon kellemes volt. Este sétáltunk a falucskában, betértünk a helybeli templomba is, hálát adni az út eddigi adományaiért. Felmásztunk a templom tornyába, ami nem is igazi torony, csak egy kőfal, benne egy ablakmélyedésben a harang. Előttünk a messzeségben Ponferrada húzódik, nem valami bizalomgerjesztő, mivel nagyváros benyomását kelti és ehhez nem nagyon van kedvünk ezek után a vad, szép hegyi tájak után. Reggelente indulás előtt mindig imádkozunk egyet közösen, és eddig a legnyaktörőbb helyzetekben is vigyázott ránk az őrangyalunk. Ma reggel kesőn keltünk (7-kor), mert csak Ponferradaig tudunk eljutni, a következő szallás olyan messze van, hogy nem tudjuk elérni, ezért ma rövid napot terveztünk.

A hátizsákjaink nagyon nehezek, jobb lenne úgy közlekedni, mint az egyszeri zarandokok, csak egy saruban, egy bottal vágtak neki az útnak. Persze láttunk amerikai zarándokokat kicsi zsákokkal, de biztos sok pénzzel indultak neki, amivel minden szüksegletüket pótolni tudják. Nyaktörő utakon, egy csodalatos völgyön keresztül - közben nagyokat szedreztünk, reggeliként - haladva jutottunk el a legközelebbi kicsi városkába, Molinasecába, ahol egy középkori 6 lyuku hídon érkezünk a gyönyörű, szinte érintetlen középkori városkába. Elvesztettem a botomat, de szerencsére meg is találtam eg ypadnak támasztva. Itt megreggeliztünk a folyó partján lévő albergue teraszán, kávé, croasson lekvárral és vajjal. Azt azért szeretem, hogy legalább a kajának megadhatjuk néha a módját. Hiába tűnt közelnek Ponferrada, úgy éreztem nagyon sokat gyalogoltunk, mire beértünk a városba. Város szélén a legrosszabb gyalogolni. Ponferrada egy 60 ezer fős nagyváros, egy 2oo fős zarándokszállással, ami a sok ágy ellenére nagyon emberi, szép maga a hely, tiszta, tágas, van külön kis kápolnája és kertje, hátul mosó lehetőséggel, sok-sok szárítóval. Nagy fallal és kovácsolt vas rácsokkal van körülvéve, persze, mert ez egy kolostor volt régen, ezért volt olyan otthonos, elszigetelt. A kert közepén egy szép szökőkút, kis medencével, többen benne áztatták elgyötört lábukat. És egy km kő állt a kert közepén, ami sírkő is egyben, egy nem olyan régi itt elhunyt finn ujságíró emlékére, és amire rá volt írva, hogy még 200 km ide Santiago. Az út során többször is találkoztunk ilyen kövekkel, keresztekkel, ami jelezte, hogy hol dőlt ki éppen az élet sorából egy-egy zarándoktársunk. A szobák elég kicsik és sok ágyasak, de kit érdekel, oda úgyis csak aludni megy az ember. Csak az volt a rossz, hogy a matrac valamilyen műbőr huzattal volt bevonva, ami egy kicsit gusztustalan és hideg volt. Fenn az emeleten két internetpont és könyvtár. Rögtön ki is használom. 13 órakor érkeztünk meg. Zuhany, és utána indulás be a városba. A város meghazudtolta az önmagáról távolról alkotott képet, mert egy gyönyörő kis középkori városmagja van, XII. századbeli keresztes lovagok várával. Semmi sem romos, minden szépen felújítva, tiszta, barátságos. Ma nem a zarándokmenű mellett döntöttünk, mivel itt nagyon drága volt, találtunk egy szép, tiszta kínai vendéglőt, ahol féláron agyon ettük magunkat mindenféle kínai kajákkal. Csak szerencse süti nem volt. Sétáltunk, nézelődtünk, de a hőség hazahajtott bennünket és 6 óra tájban már a szálláson voltunk ismét. Éppen jókor érkeztünk, mert 7 órától esti ima a kápolnában. A kertben üldögélve magyar szót hallottunk, és rögtön ki is cseréltük tapasztalatainkat ujdonsült ismerősünkkel, egy szép magyar lánnyal, aki egyedül gyalogolt, de most éppen nagyon fáj a lába és itt maradt pár napra pihenni.