Ott tartottam két nappal ezelőtt, hogy megérkeztünk Samosba a kolostorba, rémálmaim színterére. Igaz este volt egy gyönyorű szentségimádás 24 bencés szerzetessel, ami soknak számit, de itt ebben a hatalmas kolostorban szinte elvesztek. Utána szentmise, szép énekekkel. Érdekes, hogy itt a fő ének a reformatusok által énekelt "közelebb hozzád Istenem" c. ének. És újra még egy ajándék.: Van egy nagyon kedves énekem, ami mindíg előjön, ha bajba vagyok, vagy fáradt vagyok, vagy csak úgy éppen istenes hangulatom van. És most, ahogy ott ültem a hatalmas, gyönyörű templomban fáradtan és egy kicsit lehangoltan a tömegszállástól és az esőtől, , egyszer csak felcsendült az ének, egy apáca énekelt, gyönyörű csengő hangon.: Jézus életem, erőm békém............Persze mindezt spanyolul, de így még szebb volt. Úgy éreztem, hogy direkt nekem énekel. Nagyon jól esett szegény meggyötört lelkemnek. Ezt énekeltem akkor is, amikor tavaly az Istenszékén megláttuk a patakban menetelve a medvét. Ahogy rohantam lefelé a nagy kövek között a patak mederben jó hangosan énekeltem, szinte kiabálva, mert azt mondják, zajt kell csapni, hogy elmenjen a mackó őkelme. Sem a ritmusa, sem a hangulata nem oda való volt, de nekem ez mindig bejön.
Az eső meg csak esett, esett. A hálóterem a tömegszállás és a nyomortanya keveréke, de a mosdó tiszta és van meleg viz. Találkoztunk Nórával, egy kicsi, vékony magyar lánnyal, aki már 40 napja gyalogol egyedül. Vett egy Santiago tortát, ott kinálgatta nekünk, letette a földre és én majdnem beleléptem. Éjfelig horkolas, vihogás, fészkelődes, nem lehetett aludni. Mellettem fenn az emeletes ágyon egy spanyol kisfiú, akire nagyon szigorúan és félelmetesen néztem (meg is szeppent szegény) , hogy végre hallgasson el a vihogásával, mert nem tudtam elaludni. reggel azért barátsággal váltunk el.
Másnap azaz csütörtökön még sötetben indultunk. A kolostortól nem messze egy kicsi bárban benyomtunk egy hatalmas kávét, mandulás sütit (torta de Santiago) es egy agua ardiente de hierba (szőlőhéj likőr) italt, ami annyira izlett, hogy ezentúl minden reggel megismételjük.
Ezután nagyon szép tájakon mentünk, kicsi kő falukon keresztül, szerintünk itt forgatják a közepkori filmeket, szinte érintetlen, és végig hol erősebb, hol enyhébb tehéntrágya szag ölel körül. Szóval nagyon idilli. Ha nem raknak ki véletlenül a ház elé egy műanyag széket, akkor tényleg a középkorban érezhetem magam. Csak ne lenne ilyen borús az idő. Szemerkél az eső. A legközelebbi nagyváros Sarria, amin hamar átverekedtük magunkat, egyszerű szép és kicsi városka. A város után nem sokkal, egy elhagyatott helyen, egy picike falu szélén szálltunk meg egy rét mellett álló zarándokszálláson, ami nagyon kellemes volt. Barbadelosnak hívták a falucskát. A szállás mögött a dombon a fák között vagy 3-4 ház, az egyikben kiváló vendégfogadó, ahol zarándok menűt szolgáltak fel, nagyon finom galego levest salátából, krumpliból es füstolt húsból, majd sült csirkét salátával, ill, disznósültet, desszertnek pedig galego sajtot birsalmasajttal, ami helyi specialitás. Persze a szokásos bor. Közben kiderült, hogy a 4 ház egyike kápolna, és nemsokára kezdődik a szentmise. Ezt egy helyes spanyol pár kotnyeles nő tagja közölte velünk, akitől eddig is már több hasznos információt kaptunk.
18 orakor a kicsi kapolnahoz érkezett egy nagyon szimpatikus, helyes fiatal pap, aki angol nyelvű misét tartott 12-önknek. Már megint itt vannak az amerikaiak, hát nem tudom ezek merre kódorognak, mi hamarabb odaérünk majd, mint ők ? Igazan megható volt, hiszen mindannyian zarándokok voltunk, ugyanazokkal a gondokkal, bajokkal, örömökkel és gondolatokkal. A "béke veled" -nél tiszta szívből öleltük meg egymást.
Másnap pirkadat előtt indultunk tovább szemerkélő esőbe, ami kesőbb hatalmas szélviharra váltott (legalabb 100 km/o.) és ez igy is maradt egészen Portomarinig. Az út egyébként nagyon szép volt még igy viharban is, sőt.....A szélnek különös, félelmetes hangja volt. A félig sötétben, ködben időnként egy faág hajlott az utadba, az egyik szelidgesztenyefa ág kupán is vágott rendesen. Hol benne mentél a tejszerű ködben, hol ott füstölgött előtted, hol pedig valószínűtlenül tisztán láttál mindent. Most megmutatta az igazi arcat a misztikus Galicia, a meseszerű lények világa. Mindenhol ott voltak, még álmomban is, és álmomban egy nagy kövér,csúcsosfejű asszonyság, akinek nagy szitakötő szárnyai voltak, minden áron mosolyogva rám akarta erőltetni az akaratat, ami egyébkent nagyon kényelmes volt, de mégsem a saját akaratom, ezért küzdöttem ellene. Amikor kiraktam az ajtón, valahogy mindíg visszajött és mosolygott. Ez is egy nagy tanulsag a számomra, hogy mindenkit hagyni kell, hogy saját maga döntse el a dolgait, akár jó, akár nem, legyen az az ő döntese. Persze meg lehet hallgatni másnak a véleményét is, igazodni is lehet hozzá, de nem mindenáron. Szóval annyira erősen hatással volt rám az álmom, hogy szinte valóban elhittem azt, hogy ezek a lények ott vannak a fák között. szinte kerestem őket. Nem véletlenül beszélnek a zarándokok arról, hogy képzelődnek, hiszen a gondolatainkkal való egyedüllét, ez az időjárás, ez a táj, kíváló táptalaja a fantáziának. Ez az az alfába való lemenet, amikor már nem érzed a tested, csak a gondolataid élnek. Ez volt eddig az egyik legjobb napom, hiába volt ilyen ítélet idő, mégis most volt az, hogy az esőkabátom résén kitekintve, csak az út egy darabkáját látva magam előtt kilométereken keresztül, megéreztem azt, hogy ez nem csak egy erőpróba, hanem annál sokkal több. Utazás saját magamba. Az eredményről most inkább nem számolok be.
Egy szép nagy középkori hídon értünk be Portomarinba, zuhogó esőben és nagy szélben, majd levitt bennünket a hídról. Aztán egy soklépcsős meredeken felvonszoltuk magunkat a városba. Akkor már elegünk lett mindenből, mert nem volt egy száraz hely a ruhánkon, a cipőnkben tocsogott a viz, ezért rövid töprengés után vásároltunk egy kis kaját a szupermercatoban, lepecsételtettük a templomban a credencialunkat és kerestünk egy buszt, ami persze nem volt (nem tudom mivel közlekednek itt az emberek, mert autóbusz egyes helyeken egyáltálán nem jár, vagy egy nap csak egyszer, mint a mi esetünkben is,), ezért kerestem egy taxit és elmentünk a következo faluig Gonzarig, az ottani zarándokszállásig, ahol fél napos kényszerpihenőt kellett tartanunk, hogy megszáritkozzunk. Csak nyolcan voltunk az egész szállón, valószínűleg az erős trágya illat elriasztotta a vándorokat. Az eső meg csak szakadt. Semmi nem volt ott, csak iszonyu erős tehenkaka szag meg pár ház és reménytelenül fekete felhők.
Ma reggel megint sötétben indultunk, végig szemerkélt az eső, de nagyon kellemes, szép úton jöttünk, kicsi falvakon keresztül. Barbara a magyar lány hol feltűnik, hol eltűnik, ma egész nap velünk jott. Most itt vagyunk Palas de Rei-ben, egy szép középkori városkában, egy kávézóban, ami nagyon kedves, itt zajlik a város élete, van ujság, tv, focimeccset néznek és közben nagyon hangosak, de jópofák. Van wurlitzer, játékautomata, és tipikus spanyol arcok. Itt van az internet az egyik sarokban, úgy hogy kihasználjuk a lehetőséget. 1/2 óra 1 Eu.
Egy fél órája jöttünk ki egy másik bárból, ahol elfogyasztottuk kései reggelinket, a nagy pohár caffe con lecche-t és a bocadillos-unkat. Ez egy hosszú bagett féléből összerakott szendvics, amibe mindenféle finomságok vannak. ( tojás, sajt, hal, sonka, saláta, stb.) A szállásunk innen 1o km-re Mato Casanovában lesz. A neve jól hangzik, reméljük nem fogunk csalatkozni. Itt Galiciában nagyon kultúráltak a szállások, mindig az önkormányzati szállásokat keressük, mert azok egyformán tiszták, még papír ágyneműt is adnak és van konyha, (igaz ugyan,hogy nincs benne egyetlen tányér sem) , mosógép, szárító és meleg víz. És csak 3 Eu.
Sziasztok, még nem hianyoztok.
Az eső meg csak esett, esett. A hálóterem a tömegszállás és a nyomortanya keveréke, de a mosdó tiszta és van meleg viz. Találkoztunk Nórával, egy kicsi, vékony magyar lánnyal, aki már 40 napja gyalogol egyedül. Vett egy Santiago tortát, ott kinálgatta nekünk, letette a földre és én majdnem beleléptem. Éjfelig horkolas, vihogás, fészkelődes, nem lehetett aludni. Mellettem fenn az emeletes ágyon egy spanyol kisfiú, akire nagyon szigorúan és félelmetesen néztem (meg is szeppent szegény) , hogy végre hallgasson el a vihogásával, mert nem tudtam elaludni. reggel azért barátsággal váltunk el.
Másnap azaz csütörtökön még sötetben indultunk. A kolostortól nem messze egy kicsi bárban benyomtunk egy hatalmas kávét, mandulás sütit (torta de Santiago) es egy agua ardiente de hierba (szőlőhéj likőr) italt, ami annyira izlett, hogy ezentúl minden reggel megismételjük.
Ezután nagyon szép tájakon mentünk, kicsi kő falukon keresztül, szerintünk itt forgatják a közepkori filmeket, szinte érintetlen, és végig hol erősebb, hol enyhébb tehéntrágya szag ölel körül. Szóval nagyon idilli. Ha nem raknak ki véletlenül a ház elé egy műanyag széket, akkor tényleg a középkorban érezhetem magam. Csak ne lenne ilyen borús az idő. Szemerkél az eső. A legközelebbi nagyváros Sarria, amin hamar átverekedtük magunkat, egyszerű szép és kicsi városka. A város után nem sokkal, egy elhagyatott helyen, egy picike falu szélén szálltunk meg egy rét mellett álló zarándokszálláson, ami nagyon kellemes volt. Barbadelosnak hívták a falucskát. A szállás mögött a dombon a fák között vagy 3-4 ház, az egyikben kiváló vendégfogadó, ahol zarándok menűt szolgáltak fel, nagyon finom galego levest salátából, krumpliból es füstolt húsból, majd sült csirkét salátával, ill, disznósültet, desszertnek pedig galego sajtot birsalmasajttal, ami helyi specialitás. Persze a szokásos bor. Közben kiderült, hogy a 4 ház egyike kápolna, és nemsokára kezdődik a szentmise. Ezt egy helyes spanyol pár kotnyeles nő tagja közölte velünk, akitől eddig is már több hasznos információt kaptunk.
18 orakor a kicsi kapolnahoz érkezett egy nagyon szimpatikus, helyes fiatal pap, aki angol nyelvű misét tartott 12-önknek. Már megint itt vannak az amerikaiak, hát nem tudom ezek merre kódorognak, mi hamarabb odaérünk majd, mint ők ? Igazan megható volt, hiszen mindannyian zarándokok voltunk, ugyanazokkal a gondokkal, bajokkal, örömökkel és gondolatokkal. A "béke veled" -nél tiszta szívből öleltük meg egymást.
Másnap pirkadat előtt indultunk tovább szemerkélő esőbe, ami kesőbb hatalmas szélviharra váltott (legalabb 100 km/o.) és ez igy is maradt egészen Portomarinig. Az út egyébként nagyon szép volt még igy viharban is, sőt.....A szélnek különös, félelmetes hangja volt. A félig sötétben, ködben időnként egy faág hajlott az utadba, az egyik szelidgesztenyefa ág kupán is vágott rendesen. Hol benne mentél a tejszerű ködben, hol ott füstölgött előtted, hol pedig valószínűtlenül tisztán láttál mindent. Most megmutatta az igazi arcat a misztikus Galicia, a meseszerű lények világa. Mindenhol ott voltak, még álmomban is, és álmomban egy nagy kövér,csúcsosfejű asszonyság, akinek nagy szitakötő szárnyai voltak, minden áron mosolyogva rám akarta erőltetni az akaratat, ami egyébkent nagyon kényelmes volt, de mégsem a saját akaratom, ezért küzdöttem ellene. Amikor kiraktam az ajtón, valahogy mindíg visszajött és mosolygott. Ez is egy nagy tanulsag a számomra, hogy mindenkit hagyni kell, hogy saját maga döntse el a dolgait, akár jó, akár nem, legyen az az ő döntese. Persze meg lehet hallgatni másnak a véleményét is, igazodni is lehet hozzá, de nem mindenáron. Szóval annyira erősen hatással volt rám az álmom, hogy szinte valóban elhittem azt, hogy ezek a lények ott vannak a fák között. szinte kerestem őket. Nem véletlenül beszélnek a zarándokok arról, hogy képzelődnek, hiszen a gondolatainkkal való egyedüllét, ez az időjárás, ez a táj, kíváló táptalaja a fantáziának. Ez az az alfába való lemenet, amikor már nem érzed a tested, csak a gondolataid élnek. Ez volt eddig az egyik legjobb napom, hiába volt ilyen ítélet idő, mégis most volt az, hogy az esőkabátom résén kitekintve, csak az út egy darabkáját látva magam előtt kilométereken keresztül, megéreztem azt, hogy ez nem csak egy erőpróba, hanem annál sokkal több. Utazás saját magamba. Az eredményről most inkább nem számolok be.
Egy szép nagy középkori hídon értünk be Portomarinba, zuhogó esőben és nagy szélben, majd levitt bennünket a hídról. Aztán egy soklépcsős meredeken felvonszoltuk magunkat a városba. Akkor már elegünk lett mindenből, mert nem volt egy száraz hely a ruhánkon, a cipőnkben tocsogott a viz, ezért rövid töprengés után vásároltunk egy kis kaját a szupermercatoban, lepecsételtettük a templomban a credencialunkat és kerestünk egy buszt, ami persze nem volt (nem tudom mivel közlekednek itt az emberek, mert autóbusz egyes helyeken egyáltálán nem jár, vagy egy nap csak egyszer, mint a mi esetünkben is,), ezért kerestem egy taxit és elmentünk a következo faluig Gonzarig, az ottani zarándokszállásig, ahol fél napos kényszerpihenőt kellett tartanunk, hogy megszáritkozzunk. Csak nyolcan voltunk az egész szállón, valószínűleg az erős trágya illat elriasztotta a vándorokat. Az eső meg csak szakadt. Semmi nem volt ott, csak iszonyu erős tehenkaka szag meg pár ház és reménytelenül fekete felhők.
Ma reggel megint sötétben indultunk, végig szemerkélt az eső, de nagyon kellemes, szép úton jöttünk, kicsi falvakon keresztül. Barbara a magyar lány hol feltűnik, hol eltűnik, ma egész nap velünk jott. Most itt vagyunk Palas de Rei-ben, egy szép középkori városkában, egy kávézóban, ami nagyon kedves, itt zajlik a város élete, van ujság, tv, focimeccset néznek és közben nagyon hangosak, de jópofák. Van wurlitzer, játékautomata, és tipikus spanyol arcok. Itt van az internet az egyik sarokban, úgy hogy kihasználjuk a lehetőséget. 1/2 óra 1 Eu.
Egy fél órája jöttünk ki egy másik bárból, ahol elfogyasztottuk kései reggelinket, a nagy pohár caffe con lecche-t és a bocadillos-unkat. Ez egy hosszú bagett féléből összerakott szendvics, amibe mindenféle finomságok vannak. ( tojás, sajt, hal, sonka, saláta, stb.) A szállásunk innen 1o km-re Mato Casanovában lesz. A neve jól hangzik, reméljük nem fogunk csalatkozni. Itt Galiciában nagyon kultúráltak a szállások, mindig az önkormányzati szállásokat keressük, mert azok egyformán tiszták, még papír ágyneműt is adnak és van konyha, (igaz ugyan,hogy nincs benne egyetlen tányér sem) , mosógép, szárító és meleg víz. És csak 3 Eu.
Sziasztok, még nem hianyoztok.
