Hola ! Soy Zsike
2008. szeptember 9., kedd
Kelta-föld
A Caminó a keresztény legendával ellentétben nem csak Szent Jakab nevéhez füződő út, hanem sokkal előbb, az Európa területén élő ősi kelták voltak azok, akik először járták ezt az utat, a szárazföldtől az általuk akkor ismert Föld végéig, vagyis a Finis-terráig. A keltákat hagyományosan a gallokkal azonosították sokáig, (lásd Galicia), azonban nem így van egészen, a gallok csak egy népcsoportja volt a keltáknak, de ezen kívül a bretonok, a skótok, welsiek is mind kelta eredetű népek, sőt van ahol még az ősi kelta nyelvet beszélik, (lásd pl. Wales) Vagy a itt Galiciában a galegót. Ha jól tudom, még Magyarország területén is voltak kelta települések, így Győr (Arrabona), Szekszárd stb. Ez az egész kelta nép legenda olyan misztikus, számomra olyan Gyűrűk urás. És minden megvan ahhoz ezen a ködbe vesző, titokzatos tájon, hogy tündéreket, törpéket, manókat, orkokat képzeljen el az ember egy egy fa vagy szikla mögött, a szél hangjának, a fény jelenségeknek különös jelentőséget tulajdonítson. Nagyon élvezem. Ez is játék ! A képzelettel. Ehhez hozzájárul még az éjszaka fölötted húzódó csodálatos Tejút (lásd a bloggom elején a nagy képet), amely végigkísér az utad során, szinte vezetve a zarándokokat a Végtelen felé, a Föld végéig, ahol véget ér az általunk ismert világ. És ott a távolban beleszakad a végtelen óceánba. És levetve és elégetve piszkos, elnyűtt ruháinkat (átvitt értelemben is) , elkezdődhet számunkra egy új élet, na persze, csak ha nagyon odafigyeltünk magunkra az Úton. Nem véletlen, hogy a zarándok utak mindig valamilyen földkisugárzás, kozmikus erővonal mentél alakultak ki, ahol testi és lelki energiát meríthetnek a vándorok a megpróbáltatásaikhoz. Ilyen Út a mienk is, ez tudományosan is kimutatható, nemcsak placebo. Az is a hivatalos neve, hogy Út a Csillagmezőn nyugvó Szent Jakabhoz: Santiago del Compostella.
Hat megerkeztunk
Egyetlen napunkat sem éreztem ilyen kín-keservesnek, mint a mai napot. Szemerkélt az eső, es eleg sokat kellett hegynek felfele menni. Az is benne volt, hogy nincs tovább, meg fogunk érkezni. Amikor elindultunk, reggel 7-kor még benn e szállás mellett egy jó kis kávézóban megreggeliztunk, es tele hassal és fájos lábakkal vágtunk neki az utnak . Ez már eleve nem volt jó indítás. Az úton a várnal kevesebb emberrel találkoztunk. Talán a szemerkélő eső miatt ? Monte Gozo (az Örom hegye) kb. 5 km-re van Santiagtól, az az a hely elvileg, ahonnan a fáradt vándor megpillanthatja először Santiago katedralisának tornyait. A csalódasom ott kezdőtött, hogy sehol semmilyen torony, csak a város külso részét látod, meg a felüljárókat és egy nagy, ronda emlékművet a Gozo tetején, amit igaz ugyan, hogy II. János Pál pápa ittjártakor megáldott. Viszont érdekes volt, hogy az emlekmű tövébe a vándorok letették a rossz cipőjüket, ruháikat, köveket és mindenféle dolgot, amit végig cipeltek az uton. A városba valo bemenet is keserves volt, nekem legalabbis. Most jutott el a tudatomig, hogy nem zarándokolhatok tovabb, beérkeztem a nagyvárosba, hiába szent város, akkor is csak egy nyüzsgo turistaközpont, ahol vége a jó világnak. Éppen a hatalmas zápor előtt sikerült találnunk utunk során a legbizzarabb zarandokszállást, ami kinai pagodának van alcazva keves fénnyel, kínai lámpakkal, szines falakkal es mindez egy sötet alagsori helyiségben . Mindegy, egy zarandok ne sirankozzon. Megfürödtünk és irány a kb. 2 km-re levő városközpont, ami viszont a várkozasnak megfeleloen gyönyörű. Az igazi városnezest holnaputanra halasztjuk, mert holnap irany tovabb Finisterra, a Föld vége, ahogy a középkori emberek hitték. Sajnos oda már csak busszal tudunk elmenni, mert kevés az idoőnk. Az idő pocsék, az itteni emberek azt mondják, hogy holnap menjünk inkább, mert azután még sokkal rosszabb lesz az idő. A városban osszefutottunk régi kedves zarandoktarsainkkal . A katedrálisba vezetett az első utunk, miután kiváltottuk a zarándok útlevelet, vagy oklevelet, ami latinul van írva egy diszes papirra, otthon be lehet keretezni örök emlékként. A zarándokhivatal egy igazi komoly hivatal volt, ahol több ügyintéző szolgálta ki a sorbanálló zarándokokat. Végre itt a katedrális, megérkeztünk. Vannak zarándokok, akik hasra vetik magukat hátizsákostól, mint a zarándokok Mekkában és megcsókolják a földet. Felmentünk a főoltárhoz es megöleltuk az apostolt, aki ott trónol a templom kozepén, és két szerzetes vigyázza. Hálat adtunk, hogy baj nélkül elérkeztunk utunk végéhez. Sajnos az igazi zarandokmisét holnaputánra kell halasztanunk Finisterra miatt, amikoris felolvassak az aznap ill. előző nap beérkező zarándokok nevét. Itt latható a világ legnagyobb füstölője, szinezüstből, hat pap kell hozza, hogy mozgassak. Hatalmas erővel leng a szentmise bizonyos része alatt a fejünk fölött. Félelmetes ! Rengeteg a közepkori emlék és úgy egyébkent minden Szent Jakabról szól, a szobrok, az utcak, a szökőkutak, a bárok, stb. Nagyon elfaradtunk. Azért nagyon felemelő erzés azokon a kikoptatott köveken sétálgatni, amelyet már sok millio zarándok koptatott előttünk, nem csak túristak, hanem igazi zarándokok, akik valamilyen nemes cellal érkeztek ide, hogy letegyek Isten előtt a terheiket, a régi életüket, hogy új Camino kezdődhessen a számukra.
Buanos noces.
Buanos noces.
2008. szeptember 8., hétfő
Arca de Pino
Ahogy egyre közeledünk Santiagóhoz, úgy nő a zarándokok száma. Hátizsak nélkul, csaladok, csoportok mennek az uton. Szerencsere már nincs igazi "szezon", igy van lehetőseg még néha egyedül is lenni. Az eukaliptusz erdők fantasztikusak, olyan illat van benne, mint ha eu.kal. cukrot szopogatnál, kitisztul a tüdőd és az orrod tőle. Az epületek kezdenek kevesbé jellegzetesek lenni, viszont nem olyan elhanyagoltak, szép portkk, megművelt földek, egyre gyakrabban kicsi bárok (habár most reggel majd meghaltunk egycaffe con lecche-ért, de csak 9 óra korül találtunk egy kis faluban egy bárra, pedig még sötetben indultunk. Kesőn világosodik, reggel 8 korül kezd derengeni, amikor ma reggel is deres volt a fű és ködbe borultak a mezők, csak amint felkelt a nap, akkor tisztult ki a latóhatár. Ma együtt mentem Tamással, a magyar fiúval, legalabb másfél órán keresztül, nagyon érdekes es tanulsagos volt vele beszélgetni. De mennyire érdekes, hogy akikkel eddig beszélgettem, mindenkinek hasonló benyomásai vannak. A lényeg az, hogy ennyi idős korára az ember eljut oda, hogy már nagyjábol ismeri saját magát, kivéve azokat a váratlan helyzeteket, amivel még nem talalkozott. Tehát a nagy ömegismerés elmarad, helyette talán az, hogy tudatosulnak a dolgok, van időnk megfogalmazni magunknak azt amit eddig is tudtunk, de nem fogalmaztunk még meg, nem foglaltuk össze. Néha össze kell foglalni a dolgokat, hogy ne folyjanak szét. Megbeszéltük Tamással, hogy bizonyos helyzetekben mik a fontosak a számunkra, fontossági sorrendeket állitottunk fel, a saját magunk és a környezetünktől való elvárásokra. És arra is, hogy mi mit tudunk adni es egyáltalán mit akarunk adni. Tamás elmeselte - sajnos abból kimaradtunk éppen - hogy az egyik zarándokszálláson az útja során, egy közös ima alkalmával mindenki leirta egy papirra, hogy ha nehéz helyzetbe kerülne, mi lenne az az egy mondat, amit szivesen hallana. Utána közös kalap és mindenkinek jutott egy mondat. Es az az egy mondat az övé lett és mindenki nagyon örult a saját üzenetének, végigkiserte az útja soran. Ő azt kapta, hogy: Ne félj, nem vagy egyedül, veled vagyok az idő végeztéig ! Tamás nem igazán hívő legalábbis úgy vettem ki a szavaiból, éppen ezért őt ez a mondat, ez az üzenet különösen nagy hatással volt rá.
Ma 1 ora korul ertünk be az albergebe, Arca de Pino szélére, ahol már sor allt, de azért sikerült helyet kapnunk. Lezuhanyoztunk (eleg koedukált) es irany a bár, ami nagyon szép és a zarandok menű nagyon finom, mint mindig. A spanyolok értik a dolgukat, mindig finom a kaja és a mellékhelyisegek is mindig gyönyorű tiszták. Itt biztos nagyon szigorú az ANTSZ. Tehát a mai menü: előetel: ensalad mix (salatak tonhallal, tojassal, hagymával), 3 hatalmas sült oldalas (isteni fűszerezéssel) sültkrumplival, - a tübbiek grillezett csirkemellet ettek es előételnek tészta salátát, amibe hal, sonka volt. A desszert vagy torta de Santiago (madulas torta - ami legalabb olyan finom mint nalunk az IKEA-ban a mandula torta), vagy juhsajt birsalmával. Ez mint már irtam előbb, gall specialitás. Persze mindehhez tinto vino (amennyit meg tudsz inni) előtte pedig a szokásos szőlőhéj pálinka, mindíg néznek is csodalkozva a spanyolok, hogy hogy tudjuk evés előtt meginni. De mi mondtuk, hogy bármikor. Most az egész délutánunk szabad, nem tudunk már tovabb menni, még 2o km Santiago, csak holnap dél korül szeretnénk beérni, nem sietni, kiélvezni az útnak minden km-ét, hiszen már olyan kevés van hátra. Barbara az ujdonsült bartánőnk (két napja mar velünk jön) ma leserült menthetetlenül, csupa vízholyag a lába, nem birt egy lépést sem tenni tovább, egy kicsi falucska közepen adta fel. A helyiek segitségével hivtunk egy taxit, azzal jött el a szállásig, talan már holnapra jobb lesz neki. De innen már muszáj gyalog jönnie, mert nem kapja meg a credencialját különben,ha nem pecsétel útközben. Megpróbaltam feltölteni a képeket, de a program csak spanyolul műkodik, habár már "perfekt" beszélek a kezemmel, lábammal spanyolul, de ezt sajnos nem értem, igy ezt az élvezetet nem tudom nektek megadni, hogy láthassátok utunkat képekben. Ahogy kozeledünk az utunk végéhez, újra es újra találkozunk azokkal az emberekkel, akiket már elhagytunk, akikkel beszelgettünk, akikkel együtt aludtunk, és kedves ismerősként köszöntjük őket, örülünk, drukkolunk egymasnak. Az idő megint borongosra vált, de amikor süt a nap, akkor kellemes, igazi kirandulóidő, nincs kánikula mint otthon, csak kb 25 fok. Amikor eljöttem internetezni, Mari es Marika kidőltek, nagyban aludták délutani álmukat, most már vissza kell menjek, mert keresni fognak.
Hola manjana!!!!
Ma 1 ora korul ertünk be az albergebe, Arca de Pino szélére, ahol már sor allt, de azért sikerült helyet kapnunk. Lezuhanyoztunk (eleg koedukált) es irany a bár, ami nagyon szép és a zarandok menű nagyon finom, mint mindig. A spanyolok értik a dolgukat, mindig finom a kaja és a mellékhelyisegek is mindig gyönyorű tiszták. Itt biztos nagyon szigorú az ANTSZ. Tehát a mai menü: előetel: ensalad mix (salatak tonhallal, tojassal, hagymával), 3 hatalmas sült oldalas (isteni fűszerezéssel) sültkrumplival, - a tübbiek grillezett csirkemellet ettek es előételnek tészta salátát, amibe hal, sonka volt. A desszert vagy torta de Santiago (madulas torta - ami legalabb olyan finom mint nalunk az IKEA-ban a mandula torta), vagy juhsajt birsalmával. Ez mint már irtam előbb, gall specialitás. Persze mindehhez tinto vino (amennyit meg tudsz inni) előtte pedig a szokásos szőlőhéj pálinka, mindíg néznek is csodalkozva a spanyolok, hogy hogy tudjuk evés előtt meginni. De mi mondtuk, hogy bármikor. Most az egész délutánunk szabad, nem tudunk már tovabb menni, még 2o km Santiago, csak holnap dél korül szeretnénk beérni, nem sietni, kiélvezni az útnak minden km-ét, hiszen már olyan kevés van hátra. Barbara az ujdonsült bartánőnk (két napja mar velünk jön) ma leserült menthetetlenül, csupa vízholyag a lába, nem birt egy lépést sem tenni tovább, egy kicsi falucska közepen adta fel. A helyiek segitségével hivtunk egy taxit, azzal jött el a szállásig, talan már holnapra jobb lesz neki. De innen már muszáj gyalog jönnie, mert nem kapja meg a credencialját különben,ha nem pecsétel útközben. Megpróbaltam feltölteni a képeket, de a program csak spanyolul műkodik, habár már "perfekt" beszélek a kezemmel, lábammal spanyolul, de ezt sajnos nem értem, igy ezt az élvezetet nem tudom nektek megadni, hogy láthassátok utunkat képekben. Ahogy kozeledünk az utunk végéhez, újra es újra találkozunk azokkal az emberekkel, akiket már elhagytunk, akikkel beszelgettünk, akikkel együtt aludtunk, és kedves ismerősként köszöntjük őket, örülünk, drukkolunk egymasnak. Az idő megint borongosra vált, de amikor süt a nap, akkor kellemes, igazi kirandulóidő, nincs kánikula mint otthon, csak kb 25 fok. Amikor eljöttem internetezni, Mari es Marika kidőltek, nagyban aludták délutani álmukat, most már vissza kell menjek, mert keresni fognak.
Hola manjana!!!!
2008. szeptember 7., vasárnap
uzenet Ferinek
Kedves Feri, Ildikó es Szabi, na és Zsófi is!Hogy most már Marikarol is irjak egy kicsit.... Ferikém,csodalatos édesanyad van. Nem elég, hogy nyugodtan letagadhatna legalabb 15 évet,hiszen úgy birjaaz utat fajdalmak, jajszó nelkül, hogy egyikünk sem, de igazan kedves, alkalmazkodó, minden érdekli, és egyaltalán nagyon jó termeszettel áldotta meg ota joIsten. Szoval nagyon becsuljetek meg, mert nagykincs az ilyen anya es anyós. Ha még egy kis időt itt tölthetne, igazi donna Marija lehetne belőle, most már nem fel a kihivasoktol, megismeri lassan a szokásokat es egészen jol eligazodik.
Sajnos nemsokara megyunk haza, remélem nem bánta meg, hogy eljött, mert mi nem bántuk meg.
Puszi nektek Erzsi és Mari
Sajnos nemsokara megyunk haza, remélem nem bánta meg, hogy eljött, mert mi nem bántuk meg.
Puszi nektek Erzsi és Mari
Arzua
Tegnap egy Mato Casanova nevű kicsi faluban éjszakáztunk, pont olyan volt a szállás, mint ahogy gondoltuk. Önkormányzati, egyszerű, tiszta, kicsi. Nagyon kicsi falu, pár házzal, a zarándokház egy kicsit távolabb a házaktól. Kb. 2 km-re a falutól, már egy másik kis falucskában volt egy jó kis vendéglő, ahol megint nagyon finomat ettünk. Odáig el kellett gyalogolnunk, még pedig úgy, hogy elindultunk egy árnyas úton, de egy idő után azt hittük rossz irányba indultunk, mentünk az erdei úton kb. 500 m-t, visszafordultunk, elmentünk egy másik irányba Mato-ba,egy pár házból álló falucskába, és amikor észrevettük, hogy nem ezt szeretnénk, akkor visszagyalogoltunk. Szegény Barbara alig tudott menni, annyira fájt a lába. De végül az éhség legyőzte a fájdalmat (most már soha nincs nálunk semmi kaja, mert nehéz cipelni, csak egy kis keksz). Kárpótolt bennünket a sok gyaloglásért a finom zarándok menű és a jó bor (itt minden bor nagyon finom, habár én max. 1 pohárral tudok csak inni belőle). Kaja utan a tulaj hazaszallitott kocsival. (ingyen) Ezeket azért szeretném mind leirni, mert helyi külonlegesegek, de jellemzőek. Tehat volt tojás gombaval, de valami finom helyi gomba volt, majd calamaris morzsában sütve, olyan puha mint a vaj, salataval.Ma pedig pulpot ettünk, ami vajpuhára főtt polip, finom helyi kenyerrel, vörösborral. Végre kisütött a nap, ettől visszatért az erőnk is. Gyönyörű eukaliptusz erdőkön gyalogolunk keresztül, igaz sokszor hegynek felfelé, ami megint nagyon megviseli a lábamat, most már a másik bokám is fáj, mert arra terhelek, be kellett faslizni. Elérkeztünk az utolso 100 km-ig, illetve már jócskán túl is vagyunk rajta. itt sajnos megnőtt a koca zarandokok száma, sokan jönnek az úton, egy szál kicsi zsákkal, vagy csak egy nyakba lógatott fényképezőgéppel, látszik, hogy kiszállnak a buszból, mennek egy kicsit és visszaszállnak. Ez már nem az igazi, de úgy kell nekik, ha sosem tudják meg, mi is az igazi zarándoklat. Igyekszünk távol tartani magunkat tőlük, ami azért sikerül is.
Egy szép kis városon Melidén gyaloglunk keresztül, vidám hangulatú kis városka, éppen nagy piac van az egész városban, mindenféle ruhákat, csecsebecséket, gyümölcsöket árulnak az egész főtéren és a mellékutcákban. Rengeteg ember nyüzsög a sátrak között. Maradnék még egy kicsit itt bámészkodni, ténferegni a sátrak között, de láttam, hogy a többiek mennének. Betértünk egy gyümölcs boltba, és felfrissítettük a gyümölcs készletünket, amit persze már a városból kifelé vezető úton el is fogyasztottunk.
A táj tovabbra is gyönyörű, a falvak kezdenek civilizaltabbak lenni, látszik,hogy közel a tenger és a nagyváros, rengeteg pálma, citromfa, és persze a végeláthatatlan eukaliptusz erdő. A lelkünkkel keveset tudunk foglalkozni, mert annyira a menésre koncentrálunk.. Fantasztikus, hogy Marika mennyire nem panaszkodik. Pedig biztos vagyok benne, hogy neki is fáj valamije, de tartja magát. Mari pedig nagyon vigyáz az egészségére, akkurátusan kezelgeti a lábát, minden megállásnál leveszi a cipőjét . Igaza van, de ha én leveszem a cipőmet, akkor nem tudom újra felvenni, mert a talpbetéttel nagyon nehéz felvennem újra. A vízhólyagok engem sem izgatnak, igaz az a bölcs zarándok mondás, hogy a vízhólyagra a legjobb gyógyszer, ha nem veszünk róla tudomást. Na persze, ha nagyon súlyos, akkor meg kell varrni, vagyis a tűbe cérnát fűzni, átszúrni a hólyagon, majd benne hagyni, hogy a cérna mentén kifolyjon a tartalma és utána Betadint rá. Az én lábamból is lóg ki egypár cérna, de kit érdekel. És tényleg hatásos.
Most mar mindenki nagyon elcsigazott es faradt. Sokat megyünk hegynek felfelé és meleg van.
A zsákunk nem akar könnyebb lenni, pedig már minden felesleges hominktól megszabadultunk. A napolajtól is búcsút mondtunk, először Marika átvállalta, hogy majd ő viszi, kár a drága jó naptejért, de aztán belátta, hogy szép csendesen el kell veszítenie valahol. Már kaját sem veszünk, csak néha valami kicsi gyümolcsöt, amit rögtön megeszünk, hogy ne kelljen cipelni. Tehát az életünket ezek az apró földi örömök és gondok járják át, minden le van egyszerűsödve, örülünk, ha süt a nap, ha leülhetünk, ha levehetjük egy kicsit a cipőnket, örülünk egy régebbi ismerősnek, vagy egy jó kajának, vagy ha éppen nem fáj semmink. Az élet csupa apró öröm.!!!!! Mar előre tartok attól, hogy véget ér a gyaloglásunk és újra vissza kell ternünk a való világba. Jó volt ez igy, csak nagyon keves volt. Még két nap, és megérkezunk Santiagoba.
Minden cuccunk piszkos, de felfedeztük, hogy hogyan műkodik az automata száritógép, és összefogunk többen, és mosunk, száritunk. Mert egyébként nagyon drága. Mindjárt indulunk a zarándokmisére, ma vasarnap van, örülünk,hogy van mise lehetőseg itt Arzuaban, ami egy nagyon ronda kis város,csupa modern emeletes ház, de abban a pár régi kicsi kőházban, ami még megmaradt nagyon jó kis pulpo bárok vannak. Most is egy ilyenben ülok.
Még valamit tanultunk az utunk során, amíg megpróbáltunk összecsiszolódni; azt, hogy el kell engedni dolgokat, nem kell mindig ragaszkodni a terveinkhez, elképzeléseinkhez, néha a masiknak is igaza lehet, meg lehet türelmesen hallgatni, hiszen van idő, nem csak itt, hanem otthon is, hát nem mindegy ? Úgyis minden úgy történik, ahogy nekünk a legjobb, akkor, ha hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok. Persze van, hogy erre csak sokkal később jövünk rá. Hát menjünk elébe.
Megittam vagy l l. bort,azért vagyok ilyen filozófikus hangulatban.
A szentmise nagyon szép volt, két apáca énekelt kristály hangon.A templom tele volt zarándokokkal. Még egy kicsit sétálgattunk mise után, de nem sok látnivaló volt a városban, talán a templomtól egy kicsit arrébb egy kis fás tér, ahol zajlott a város élete, üldögéltek a rossz idő ellenére a helyiek a bár elé kitett székeken, és a szökőkutacska körül. Ma korán lefekszünk, fáradtak vagyunk.
Egy szép kis városon Melidén gyaloglunk keresztül, vidám hangulatú kis városka, éppen nagy piac van az egész városban, mindenféle ruhákat, csecsebecséket, gyümölcsöket árulnak az egész főtéren és a mellékutcákban. Rengeteg ember nyüzsög a sátrak között. Maradnék még egy kicsit itt bámészkodni, ténferegni a sátrak között, de láttam, hogy a többiek mennének. Betértünk egy gyümölcs boltba, és felfrissítettük a gyümölcs készletünket, amit persze már a városból kifelé vezető úton el is fogyasztottunk.
A táj tovabbra is gyönyörű, a falvak kezdenek civilizaltabbak lenni, látszik,hogy közel a tenger és a nagyváros, rengeteg pálma, citromfa, és persze a végeláthatatlan eukaliptusz erdő. A lelkünkkel keveset tudunk foglalkozni, mert annyira a menésre koncentrálunk.. Fantasztikus, hogy Marika mennyire nem panaszkodik. Pedig biztos vagyok benne, hogy neki is fáj valamije, de tartja magát. Mari pedig nagyon vigyáz az egészségére, akkurátusan kezelgeti a lábát, minden megállásnál leveszi a cipőjét . Igaza van, de ha én leveszem a cipőmet, akkor nem tudom újra felvenni, mert a talpbetéttel nagyon nehéz felvennem újra. A vízhólyagok engem sem izgatnak, igaz az a bölcs zarándok mondás, hogy a vízhólyagra a legjobb gyógyszer, ha nem veszünk róla tudomást. Na persze, ha nagyon súlyos, akkor meg kell varrni, vagyis a tűbe cérnát fűzni, átszúrni a hólyagon, majd benne hagyni, hogy a cérna mentén kifolyjon a tartalma és utána Betadint rá. Az én lábamból is lóg ki egypár cérna, de kit érdekel. És tényleg hatásos.
Most mar mindenki nagyon elcsigazott es faradt. Sokat megyünk hegynek felfelé és meleg van.
A zsákunk nem akar könnyebb lenni, pedig már minden felesleges hominktól megszabadultunk. A napolajtól is búcsút mondtunk, először Marika átvállalta, hogy majd ő viszi, kár a drága jó naptejért, de aztán belátta, hogy szép csendesen el kell veszítenie valahol. Már kaját sem veszünk, csak néha valami kicsi gyümolcsöt, amit rögtön megeszünk, hogy ne kelljen cipelni. Tehát az életünket ezek az apró földi örömök és gondok járják át, minden le van egyszerűsödve, örülünk, ha süt a nap, ha leülhetünk, ha levehetjük egy kicsit a cipőnket, örülünk egy régebbi ismerősnek, vagy egy jó kajának, vagy ha éppen nem fáj semmink. Az élet csupa apró öröm.!!!!! Mar előre tartok attól, hogy véget ér a gyaloglásunk és újra vissza kell ternünk a való világba. Jó volt ez igy, csak nagyon keves volt. Még két nap, és megérkezunk Santiagoba.
Minden cuccunk piszkos, de felfedeztük, hogy hogyan műkodik az automata száritógép, és összefogunk többen, és mosunk, száritunk. Mert egyébként nagyon drága. Mindjárt indulunk a zarándokmisére, ma vasarnap van, örülünk,hogy van mise lehetőseg itt Arzuaban, ami egy nagyon ronda kis város,csupa modern emeletes ház, de abban a pár régi kicsi kőházban, ami még megmaradt nagyon jó kis pulpo bárok vannak. Most is egy ilyenben ülok.
Még valamit tanultunk az utunk során, amíg megpróbáltunk összecsiszolódni; azt, hogy el kell engedni dolgokat, nem kell mindig ragaszkodni a terveinkhez, elképzeléseinkhez, néha a masiknak is igaza lehet, meg lehet türelmesen hallgatni, hiszen van idő, nem csak itt, hanem otthon is, hát nem mindegy ? Úgyis minden úgy történik, ahogy nekünk a legjobb, akkor, ha hagyjuk, hogy megtörténjenek a dolgok. Persze van, hogy erre csak sokkal később jövünk rá. Hát menjünk elébe.
Megittam vagy l l. bort,azért vagyok ilyen filozófikus hangulatban.
A szentmise nagyon szép volt, két apáca énekelt kristály hangon.A templom tele volt zarándokokkal. Még egy kicsit sétálgattunk mise után, de nem sok látnivaló volt a városban, talán a templomtól egy kicsit arrébb egy kis fás tér, ahol zajlott a város élete, üldögéltek a rossz idő ellenére a helyiek a bár elé kitett székeken, és a szökőkutacska körül. Ma korán lefekszünk, fáradtak vagyunk.
2008. szeptember 6., szombat
Palas de Rei
Ott tartottam két nappal ezelőtt, hogy megérkeztünk Samosba a kolostorba, rémálmaim színterére. Igaz este volt egy gyönyorű szentségimádás 24 bencés szerzetessel, ami soknak számit, de itt ebben a hatalmas kolostorban szinte elvesztek. Utána szentmise, szép énekekkel. Érdekes, hogy itt a fő ének a reformatusok által énekelt "közelebb hozzád Istenem" c. ének. És újra még egy ajándék.: Van egy nagyon kedves énekem, ami mindíg előjön, ha bajba vagyok, vagy fáradt vagyok, vagy csak úgy éppen istenes hangulatom van. És most, ahogy ott ültem a hatalmas, gyönyörű templomban fáradtan és egy kicsit lehangoltan a tömegszállástól és az esőtől, , egyszer csak felcsendült az ének, egy apáca énekelt, gyönyörű csengő hangon.: Jézus életem, erőm békém............Persze mindezt spanyolul, de így még szebb volt. Úgy éreztem, hogy direkt nekem énekel. Nagyon jól esett szegény meggyötört lelkemnek. Ezt énekeltem akkor is, amikor tavaly az Istenszékén megláttuk a patakban menetelve a medvét. Ahogy rohantam lefelé a nagy kövek között a patak mederben jó hangosan énekeltem, szinte kiabálva, mert azt mondják, zajt kell csapni, hogy elmenjen a mackó őkelme. Sem a ritmusa, sem a hangulata nem oda való volt, de nekem ez mindig bejön.
Az eső meg csak esett, esett. A hálóterem a tömegszállás és a nyomortanya keveréke, de a mosdó tiszta és van meleg viz. Találkoztunk Nórával, egy kicsi, vékony magyar lánnyal, aki már 40 napja gyalogol egyedül. Vett egy Santiago tortát, ott kinálgatta nekünk, letette a földre és én majdnem beleléptem. Éjfelig horkolas, vihogás, fészkelődes, nem lehetett aludni. Mellettem fenn az emeletes ágyon egy spanyol kisfiú, akire nagyon szigorúan és félelmetesen néztem (meg is szeppent szegény) , hogy végre hallgasson el a vihogásával, mert nem tudtam elaludni. reggel azért barátsággal váltunk el.
Másnap azaz csütörtökön még sötetben indultunk. A kolostortól nem messze egy kicsi bárban benyomtunk egy hatalmas kávét, mandulás sütit (torta de Santiago) es egy agua ardiente de hierba (szőlőhéj likőr) italt, ami annyira izlett, hogy ezentúl minden reggel megismételjük.
Ezután nagyon szép tájakon mentünk, kicsi kő falukon keresztül, szerintünk itt forgatják a közepkori filmeket, szinte érintetlen, és végig hol erősebb, hol enyhébb tehéntrágya szag ölel körül. Szóval nagyon idilli. Ha nem raknak ki véletlenül a ház elé egy műanyag széket, akkor tényleg a középkorban érezhetem magam. Csak ne lenne ilyen borús az idő. Szemerkél az eső. A legközelebbi nagyváros Sarria, amin hamar átverekedtük magunkat, egyszerű szép és kicsi városka. A város után nem sokkal, egy elhagyatott helyen, egy picike falu szélén szálltunk meg egy rét mellett álló zarándokszálláson, ami nagyon kellemes volt. Barbadelosnak hívták a falucskát. A szállás mögött a dombon a fák között vagy 3-4 ház, az egyikben kiváló vendégfogadó, ahol zarándok menűt szolgáltak fel, nagyon finom galego levest salátából, krumpliból es füstolt húsból, majd sült csirkét salátával, ill, disznósültet, desszertnek pedig galego sajtot birsalmasajttal, ami helyi specialitás. Persze a szokásos bor. Közben kiderült, hogy a 4 ház egyike kápolna, és nemsokára kezdődik a szentmise. Ezt egy helyes spanyol pár kotnyeles nő tagja közölte velünk, akitől eddig is már több hasznos információt kaptunk.
18 orakor a kicsi kapolnahoz érkezett egy nagyon szimpatikus, helyes fiatal pap, aki angol nyelvű misét tartott 12-önknek. Már megint itt vannak az amerikaiak, hát nem tudom ezek merre kódorognak, mi hamarabb odaérünk majd, mint ők ? Igazan megható volt, hiszen mindannyian zarándokok voltunk, ugyanazokkal a gondokkal, bajokkal, örömökkel és gondolatokkal. A "béke veled" -nél tiszta szívből öleltük meg egymást.
Másnap pirkadat előtt indultunk tovább szemerkélő esőbe, ami kesőbb hatalmas szélviharra váltott (legalabb 100 km/o.) és ez igy is maradt egészen Portomarinig. Az út egyébként nagyon szép volt még igy viharban is, sőt.....A szélnek különös, félelmetes hangja volt. A félig sötétben, ködben időnként egy faág hajlott az utadba, az egyik szelidgesztenyefa ág kupán is vágott rendesen. Hol benne mentél a tejszerű ködben, hol ott füstölgött előtted, hol pedig valószínűtlenül tisztán láttál mindent. Most megmutatta az igazi arcat a misztikus Galicia, a meseszerű lények világa. Mindenhol ott voltak, még álmomban is, és álmomban egy nagy kövér,csúcsosfejű asszonyság, akinek nagy szitakötő szárnyai voltak, minden áron mosolyogva rám akarta erőltetni az akaratat, ami egyébkent nagyon kényelmes volt, de mégsem a saját akaratom, ezért küzdöttem ellene. Amikor kiraktam az ajtón, valahogy mindíg visszajött és mosolygott. Ez is egy nagy tanulsag a számomra, hogy mindenkit hagyni kell, hogy saját maga döntse el a dolgait, akár jó, akár nem, legyen az az ő döntese. Persze meg lehet hallgatni másnak a véleményét is, igazodni is lehet hozzá, de nem mindenáron. Szóval annyira erősen hatással volt rám az álmom, hogy szinte valóban elhittem azt, hogy ezek a lények ott vannak a fák között. szinte kerestem őket. Nem véletlenül beszélnek a zarándokok arról, hogy képzelődnek, hiszen a gondolatainkkal való egyedüllét, ez az időjárás, ez a táj, kíváló táptalaja a fantáziának. Ez az az alfába való lemenet, amikor már nem érzed a tested, csak a gondolataid élnek. Ez volt eddig az egyik legjobb napom, hiába volt ilyen ítélet idő, mégis most volt az, hogy az esőkabátom résén kitekintve, csak az út egy darabkáját látva magam előtt kilométereken keresztül, megéreztem azt, hogy ez nem csak egy erőpróba, hanem annál sokkal több. Utazás saját magamba. Az eredményről most inkább nem számolok be.
Egy szép nagy középkori hídon értünk be Portomarinba, zuhogó esőben és nagy szélben, majd levitt bennünket a hídról. Aztán egy soklépcsős meredeken felvonszoltuk magunkat a városba. Akkor már elegünk lett mindenből, mert nem volt egy száraz hely a ruhánkon, a cipőnkben tocsogott a viz, ezért rövid töprengés után vásároltunk egy kis kaját a szupermercatoban, lepecsételtettük a templomban a credencialunkat és kerestünk egy buszt, ami persze nem volt (nem tudom mivel közlekednek itt az emberek, mert autóbusz egyes helyeken egyáltálán nem jár, vagy egy nap csak egyszer, mint a mi esetünkben is,), ezért kerestem egy taxit és elmentünk a következo faluig Gonzarig, az ottani zarándokszállásig, ahol fél napos kényszerpihenőt kellett tartanunk, hogy megszáritkozzunk. Csak nyolcan voltunk az egész szállón, valószínűleg az erős trágya illat elriasztotta a vándorokat. Az eső meg csak szakadt. Semmi nem volt ott, csak iszonyu erős tehenkaka szag meg pár ház és reménytelenül fekete felhők.
Ma reggel megint sötétben indultunk, végig szemerkélt az eső, de nagyon kellemes, szép úton jöttünk, kicsi falvakon keresztül. Barbara a magyar lány hol feltűnik, hol eltűnik, ma egész nap velünk jott. Most itt vagyunk Palas de Rei-ben, egy szép középkori városkában, egy kávézóban, ami nagyon kedves, itt zajlik a város élete, van ujság, tv, focimeccset néznek és közben nagyon hangosak, de jópofák. Van wurlitzer, játékautomata, és tipikus spanyol arcok. Itt van az internet az egyik sarokban, úgy hogy kihasználjuk a lehetőséget. 1/2 óra 1 Eu.
Egy fél órája jöttünk ki egy másik bárból, ahol elfogyasztottuk kései reggelinket, a nagy pohár caffe con lecche-t és a bocadillos-unkat. Ez egy hosszú bagett féléből összerakott szendvics, amibe mindenféle finomságok vannak. ( tojás, sajt, hal, sonka, saláta, stb.) A szállásunk innen 1o km-re Mato Casanovában lesz. A neve jól hangzik, reméljük nem fogunk csalatkozni. Itt Galiciában nagyon kultúráltak a szállások, mindig az önkormányzati szállásokat keressük, mert azok egyformán tiszták, még papír ágyneműt is adnak és van konyha, (igaz ugyan,hogy nincs benne egyetlen tányér sem) , mosógép, szárító és meleg víz. És csak 3 Eu.
Sziasztok, még nem hianyoztok.
Az eső meg csak esett, esett. A hálóterem a tömegszállás és a nyomortanya keveréke, de a mosdó tiszta és van meleg viz. Találkoztunk Nórával, egy kicsi, vékony magyar lánnyal, aki már 40 napja gyalogol egyedül. Vett egy Santiago tortát, ott kinálgatta nekünk, letette a földre és én majdnem beleléptem. Éjfelig horkolas, vihogás, fészkelődes, nem lehetett aludni. Mellettem fenn az emeletes ágyon egy spanyol kisfiú, akire nagyon szigorúan és félelmetesen néztem (meg is szeppent szegény) , hogy végre hallgasson el a vihogásával, mert nem tudtam elaludni. reggel azért barátsággal váltunk el.
Másnap azaz csütörtökön még sötetben indultunk. A kolostortól nem messze egy kicsi bárban benyomtunk egy hatalmas kávét, mandulás sütit (torta de Santiago) es egy agua ardiente de hierba (szőlőhéj likőr) italt, ami annyira izlett, hogy ezentúl minden reggel megismételjük.
Ezután nagyon szép tájakon mentünk, kicsi kő falukon keresztül, szerintünk itt forgatják a közepkori filmeket, szinte érintetlen, és végig hol erősebb, hol enyhébb tehéntrágya szag ölel körül. Szóval nagyon idilli. Ha nem raknak ki véletlenül a ház elé egy műanyag széket, akkor tényleg a középkorban érezhetem magam. Csak ne lenne ilyen borús az idő. Szemerkél az eső. A legközelebbi nagyváros Sarria, amin hamar átverekedtük magunkat, egyszerű szép és kicsi városka. A város után nem sokkal, egy elhagyatott helyen, egy picike falu szélén szálltunk meg egy rét mellett álló zarándokszálláson, ami nagyon kellemes volt. Barbadelosnak hívták a falucskát. A szállás mögött a dombon a fák között vagy 3-4 ház, az egyikben kiváló vendégfogadó, ahol zarándok menűt szolgáltak fel, nagyon finom galego levest salátából, krumpliból es füstolt húsból, majd sült csirkét salátával, ill, disznósültet, desszertnek pedig galego sajtot birsalmasajttal, ami helyi specialitás. Persze a szokásos bor. Közben kiderült, hogy a 4 ház egyike kápolna, és nemsokára kezdődik a szentmise. Ezt egy helyes spanyol pár kotnyeles nő tagja közölte velünk, akitől eddig is már több hasznos információt kaptunk.
18 orakor a kicsi kapolnahoz érkezett egy nagyon szimpatikus, helyes fiatal pap, aki angol nyelvű misét tartott 12-önknek. Már megint itt vannak az amerikaiak, hát nem tudom ezek merre kódorognak, mi hamarabb odaérünk majd, mint ők ? Igazan megható volt, hiszen mindannyian zarándokok voltunk, ugyanazokkal a gondokkal, bajokkal, örömökkel és gondolatokkal. A "béke veled" -nél tiszta szívből öleltük meg egymást.
Másnap pirkadat előtt indultunk tovább szemerkélő esőbe, ami kesőbb hatalmas szélviharra váltott (legalabb 100 km/o.) és ez igy is maradt egészen Portomarinig. Az út egyébként nagyon szép volt még igy viharban is, sőt.....A szélnek különös, félelmetes hangja volt. A félig sötétben, ködben időnként egy faág hajlott az utadba, az egyik szelidgesztenyefa ág kupán is vágott rendesen. Hol benne mentél a tejszerű ködben, hol ott füstölgött előtted, hol pedig valószínűtlenül tisztán láttál mindent. Most megmutatta az igazi arcat a misztikus Galicia, a meseszerű lények világa. Mindenhol ott voltak, még álmomban is, és álmomban egy nagy kövér,csúcsosfejű asszonyság, akinek nagy szitakötő szárnyai voltak, minden áron mosolyogva rám akarta erőltetni az akaratat, ami egyébkent nagyon kényelmes volt, de mégsem a saját akaratom, ezért küzdöttem ellene. Amikor kiraktam az ajtón, valahogy mindíg visszajött és mosolygott. Ez is egy nagy tanulsag a számomra, hogy mindenkit hagyni kell, hogy saját maga döntse el a dolgait, akár jó, akár nem, legyen az az ő döntese. Persze meg lehet hallgatni másnak a véleményét is, igazodni is lehet hozzá, de nem mindenáron. Szóval annyira erősen hatással volt rám az álmom, hogy szinte valóban elhittem azt, hogy ezek a lények ott vannak a fák között. szinte kerestem őket. Nem véletlenül beszélnek a zarándokok arról, hogy képzelődnek, hiszen a gondolatainkkal való egyedüllét, ez az időjárás, ez a táj, kíváló táptalaja a fantáziának. Ez az az alfába való lemenet, amikor már nem érzed a tested, csak a gondolataid élnek. Ez volt eddig az egyik legjobb napom, hiába volt ilyen ítélet idő, mégis most volt az, hogy az esőkabátom résén kitekintve, csak az út egy darabkáját látva magam előtt kilométereken keresztül, megéreztem azt, hogy ez nem csak egy erőpróba, hanem annál sokkal több. Utazás saját magamba. Az eredményről most inkább nem számolok be.
Egy szép nagy középkori hídon értünk be Portomarinba, zuhogó esőben és nagy szélben, majd levitt bennünket a hídról. Aztán egy soklépcsős meredeken felvonszoltuk magunkat a városba. Akkor már elegünk lett mindenből, mert nem volt egy száraz hely a ruhánkon, a cipőnkben tocsogott a viz, ezért rövid töprengés után vásároltunk egy kis kaját a szupermercatoban, lepecsételtettük a templomban a credencialunkat és kerestünk egy buszt, ami persze nem volt (nem tudom mivel közlekednek itt az emberek, mert autóbusz egyes helyeken egyáltálán nem jár, vagy egy nap csak egyszer, mint a mi esetünkben is,), ezért kerestem egy taxit és elmentünk a következo faluig Gonzarig, az ottani zarándokszállásig, ahol fél napos kényszerpihenőt kellett tartanunk, hogy megszáritkozzunk. Csak nyolcan voltunk az egész szállón, valószínűleg az erős trágya illat elriasztotta a vándorokat. Az eső meg csak szakadt. Semmi nem volt ott, csak iszonyu erős tehenkaka szag meg pár ház és reménytelenül fekete felhők.
Ma reggel megint sötétben indultunk, végig szemerkélt az eső, de nagyon kellemes, szép úton jöttünk, kicsi falvakon keresztül. Barbara a magyar lány hol feltűnik, hol eltűnik, ma egész nap velünk jott. Most itt vagyunk Palas de Rei-ben, egy szép középkori városkában, egy kávézóban, ami nagyon kedves, itt zajlik a város élete, van ujság, tv, focimeccset néznek és közben nagyon hangosak, de jópofák. Van wurlitzer, játékautomata, és tipikus spanyol arcok. Itt van az internet az egyik sarokban, úgy hogy kihasználjuk a lehetőséget. 1/2 óra 1 Eu.
Egy fél órája jöttünk ki egy másik bárból, ahol elfogyasztottuk kései reggelinket, a nagy pohár caffe con lecche-t és a bocadillos-unkat. Ez egy hosszú bagett féléből összerakott szendvics, amibe mindenféle finomságok vannak. ( tojás, sajt, hal, sonka, saláta, stb.) A szállásunk innen 1o km-re Mato Casanovában lesz. A neve jól hangzik, reméljük nem fogunk csalatkozni. Itt Galiciában nagyon kultúráltak a szállások, mindig az önkormányzati szállásokat keressük, mert azok egyformán tiszták, még papír ágyneműt is adnak és van konyha, (igaz ugyan,hogy nincs benne egyetlen tányér sem) , mosógép, szárító és meleg víz. És csak 3 Eu.
Sziasztok, még nem hianyoztok.
2008. szeptember 3., szerda
Samos
Itt ulok egy kicsi régiségbolt sarkaban és már egy fél órája vacakolok, hogy irni tudjak. Két napig nem volt internet lehetőség, mert fenn voltunk a hegyekben, ahol csak a madár jár. Gyönyorű napunk volt tegnap, , miutan elhagytuk még éjjeli sötétben Villafrancát és vagy 15 kmt mentünk egy szép völgyben, igaz ugyan, hogy az autóút mellett kialakított úton, autopálya hidak alatt, amik úgy dübörögtek a fejünk felett, ahogy áthajtott ergy autó, mintha robbantottak volna. Szerencsére kevés autó járt erre. Azért néha eltért az út a betonút mellől, akkor volt részünk egy kis falusi idillbe. Végre elérkeztünk utunk egyik legszebb és legnehezebb részéhez. Még mielőtt nekivágtunk volna a nagy hegymenetnek, lepihentünk egy folyócska partján az árnyékban, levettük a cipőnket, és elterültünk a fűben. Kaja, ejtőzés és tovább. A következő faluban, közvetlenül a nagy hegy alatt, egy fényképezés alkalmával elhagytam a botomat, amit csak kb. 1 km után vett észre Marika, ezért vissza kellett kutyagoljak. Most már másodszor hagyom el a botomat, mindig fényképezéskor, jobban kell vigyázzak mert egyre nagyobb szükségem van rá. Kb 2 km alatt 4oo m-es szintkülönbséggel, egy nagyon szépséges hegyi ösvényen felmásztunk a kb. 1400 m magasan fekvő La Faba-ba, ahol végül is megszálltunk, egy a német katolikus egyház által fenntartott zarándokszállason, saját kicsi templommal, csodálatos környezetben. Soha nem vártam még ennyire, hogy megérkezzek valahová. Majd meghaltam, mire felvonszoltam magam. Minden kanyar után azt gondolta az ember, hogy na most, na most végre fenn vagyunk. De volt addig még jó pár kanyar. Olyan volt mint amikor a vándor oázisra talál a sivatagban, éppen a kiszáradása előtt. Meleg is volt, iszonyúan fájt a lábam, nehéz is volt a zsákunk, feltörte a pántja a vállamat, mivel ujjatlan ing volt rajtam, ezért ki kellett bélelnem törülközővel. Olyan hely volt ez, ahol mindenki és minden nagy szeretettel vett korül. Kora délután érkeztünk, és még szerencse, hogy nem lehetett semerre sem tovább menni, mivel ez a hely egy elszigetelt hegy tetején állt, a többi, még magasabb hegyek között. Igaz. előre lehetett volna még menni O,cebreiróba, de azt majd inkább holnap. Nagyon fájt a lábam, szinte alig tudtam ráállni, ezért kenegettem a magunkkal hozott csoda kenőcsökkel, ami nem igazán használt neki. a kamillatea filter jobban bevált. De azért elsántikáltam a kb. 50 m-re lévő faluba (kb. 10 lakott ház volt az egész faluban és egy jó kis bár, ahol megint finom zarándok menűt kaptunk, ami legalább rövid időre elfelejtette velem a fájdalmaimat. Azt hiszem a haránt csontom begyulladt a talpamban. Nem sok reményt láttam a másnapi tovább indulásra, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Előételnek valami nagyon finom halas makarónit kaptam, utána meg calamaris / tintahal/ rántva, és fagyi. Még sétáltunk (sántikáltam) vagy 50 métert a faluban (ugyanis ennyi volt az egész falu széle-hossza) , gyönyörködtünk a kilátásban és visszatértünk a szállásra. Beszélgettünk, naplót irtunk, megcsodáltuk a naplementét a hegyek között és ejtőztünk. Itt ismerkedtünk meg Tamással, egy fiatal magyar vállalkozóval, akinek éppen nem mennek túúl jól az üzleti dolgai, ezért nekifutott a világnak. Elég szakadt volt szegény, mert valószínű eléggé pénz nélkül tette meg az eddigi utat. Mindenesetre neki adtam a krumplicukromat, nem minden érdek nélkül, mert mint tudjuk a krumplicukort igen nehéz cipelni. Újabb 10 dkg. minusz a zsákomban!!!!
Először tovább akart menni O,cebreiro-ig, de őt is megfogta az a kedves, barátságos légkör, ami minket is, és így ott maradt éjszakára. Jól estek az esti beszelgetések, ruhamosás, elmélkedés (Szent Jakab levelek) után egy jót aludtunk A gondnoknő azt mondta, senkinek nem ajánlja, hogy sötétben keljen útra, ezért nem is nyitja ki a szállást, csak reggel 7 óra után. Nagyon kedves volt, kicsit túlfűtött a szeretetében, még egy jóejtpuszit is kaptunk. tőle, mind a 18-an, akik ott voltunk.
A reggeli donatívós volt, vagyis, ha akartál, adhattál érte valamennyi pénzt. Kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé, kakaó. Reggel azért még sötétben indultunk, de már fél 8 volt, így kissé már pirkadt. Képzeljetek el egy csodás mély völgyet, aminek a közepében egy magas hegy áll, annak a tetején van a pár házból alló La Faba. Körülötte sokkal magasabb hegyek, most reggel felhőkben, és mi a felhők fölött. Közben szitált a köd, mindig tudtuk, hogy mikor megyünk be éppen a felhőbe és mikor jövünk ki belőle. Hiába, ez már majdnem Galicia, ahol sokkal párasabb a levegő, mivel az óceani levegő itt találkozik a hegyekkel, és persze eső lesz belőle. Csupa zöld minden végre. Jó hogy csak pirkadat után indultunk, mert nagyon nyaktörős az út, ha nem jól látunk, könnyen baj törtenhet. Velem törtent is, mert alig birtam reggelre lábra allni, csak vonszoltam magam fel a még magasabb hegyre a 10 kg-os zsákommal. Azért azt szeretem magamban (milyen szerény vagyok ), hogy a fájdalmaim közepette is tudok másra figyelni, így tudtam azért gyönyörködni a körülöttem lévő mesevilágban is. Keskeny ösvényen mentünk egyre feljebb a kopár hegy oldalában vizszintesen, és amikor hátra néztünk csodálatos látvány tárult elénk, el sem hittük, hogy onnan a mélyből jutottunk ide fel gyalogosan. Közben felkelt a nap és csodálatos arany fényben ragyogott az egész táj. Ha balra tekintettél, akkor leláttál a mély völgybe és át a másik magas hegyre, ha jobbra néztél, akkor a gyönyörű lila, sárga, szürke, és egészen különleges színű kúszó és sziklakerti növényeket láttad, ahogy éppen megsütötte a felkelő nap fénye, amitől megmelegedett a szíved. Aztán kb. 5 km. múlva elérkeztünk Galicia határába, amit egy oszlop jelzett, rajta a gallok címere. Akkor azt gondoltam, hogy innen én már nem tudok továbbmenni egy tappodtat sem. Eddig nem nagyon mondogattam a többieknek, mert nem akartam őket feleslegesen aggasztani és reménykedtem, hogy majd bejáratódik a lábam. Mindig büszke voltam arra, hogy milyen jól bírom a fájdalmakat. Hát ez most nem jött be. Már majdnem sírtam, de azt eltökéltem, hogy innen egy jó darabig biztosan nem tudok továbbmenni. Ekkor történt az , hogy a jó Isten elküldte hozzám a segítséget egy német zarándoktársam személyében. Jött mosolyogva és néhány szó beszélgetés után , amikor látta, hogy milyen elkeseredetten ülök ott, megkérdezte, hogy mi baj van . Elmondtam Mari segítségével és ő mosolyogva azt mondta: No problem.. és benyúlt a hátizsákjába, kihalászott onnan egy 40-es méretű puha, szivacsos talpbetétet, ami pont beleillett a cipőmbe. Jaj Istenem, ezt nem hiszem el ! Akkor egy olyan jó, szívet melengető érzés jött rám, hogy hát igen, ezek azok az apró csodák, amikkel itt az út során nap mint nap találkozunk, és amit itt értékelni is tudunk. Pedig ezek a csodák állandóan jelen vannak az életünkben, de otthon, amikor annyi féle-fajta benyomás ér bennünket, kevéssé vesszük észre. Most már tudom, hogy jobban oda kell figyelnem és jobban észre kell vegyem az apró jeleket.
Azt persze nem mondom, hogy rögtön szárnyakat kaptam, de ez elég volt arra, hogy a legközelebbi településig, ami kb. 4 km volt, O,cebreiróig fel tudjak menni. Még arra is volt energiám, hogy körülnézzek és megcsodáljam a kelta építészet remekeit a kis kör alakú, nádfedeles házakat. Szemerkélt az eső, fel kellett vennünk az esőkabátjainkat. Már majdnem azt hittem, hogy megúsztam, de akkor a falu másik végén elindultunk lefelé a hegyről egy több km hosszúságú lejtős beton szerpentinen. Akkor aztán végleg feladtam, mert felfelé mégcsak mentem valahogy, de a lefelé menet már nem ment. Kb. 200 m után visszavánszorogtam a faluba, és egy bárból hivattam egy taxit, ami levisz a legközelebbi településre, ahol orvos is van. Jött is kb. 15 perc mulva egy taxi. Közben Mariék elindultak gyalog lefelé az úton. A taxival utolértük és felvettük őket és lementünk Triacastellába az orvoshoz. Ahogy a kocsiból néztem az utat, biztos,hogy saját lábon nem tudtam volna odáig eljutni.
Mari is és Marika is nagyon megértőek, persze velük is bármikor előfordulhat. A legközelebbi városkában bementünk az orvoshoz, aki adott gyógyszereket és a lelkemre kötötte, hogy 3 nap pihenő, jegelés, és kenőcs és gyógyszerek. Valószínűleg csonthártya gyulladás. A kenőcs és a gyógyszerek rendben, de a pihenésről szó sem lehet. Kiváltottuk a gyógyszertárban a gyógyszereket és vettem egy scholl zselés talpbetétet is. Így tovább tudtunk haladni Samosba, ami egy 12 századi bencés kolostor és a köré épült kis falucska. Mesés völgyeken, szelídgesztenye erdőkben, zuhogókon és ösvényeken mentünk odáig, kicsit esőben, kicsit szélben. Közben még Triacastelában ettünk egy hátborzongatóan pocsek gall levest, mint a mosogatólé, de ezt lenyomtatva az úton több marék édes szederrel vigasztalódtunk. Egy ideig betonút mellett haladtunk egy köves ösvényen, majd bevitt az ösvény a régi falvak közé, ahol tisztán és világosan láthattuk, hogy most már aztán igazán Galiciában vagyunk. A kerteket körülvevő kerítések palából kihasított kőtáblák voltak, olyan volt egy kertnek a kerítése, mintha egy óriás fogazata lenne. Közben kő, kő és kő minden falu, minden ház, még a háztetőn lévő palák is igazi, palatömbből kihasított, megmunkálatlan pala lapokból voltak. A kutak tetejét vesszőből fonták, mint ha kas lett volna, és a terménytárolók olyanok voltak, mint a lábakon álló díszes koporsók, a tetejükön kereszttel. Sok ilyen falun mentünk keresztül, nagyon élveztem, mivel a táj is gyönyörű volt, végig szelídgesztenye erdők között. Ez a szelidgesztenye végigkísért bennünket Villafranca óta. Fenyőfát szinte nem is láttunk ezen a tájon. Árnyas ösvényeken gyalogoltunk, mellettünk kis patakok csordogáltak, és régi-régi boltozatos kőhidakon mentünk keresztül, dombra fel, dombról le. Végre megláttuk Samost, ahová annyira vágyakoztam, mivel ez egy hatalmas bencés kolostor, sokat hallottam róla, szerettem volna, ha itt tudunk aludni. Sikerült is úgy időziteni a dolgokat. Fentről a hegytetőről láttuk meg először a hatalmas, pompázatos épületegyüttest, körülötte a 20-30 házból álló falut. Amikor végre leereszkedtünk a völgybe, nagy sorbanállást láttunk a kolostor bejáratánál. Majdnem nem kaptunk szállást annyian várakoztak. Képzeljetek el egy gyönyörű. kelta motivumos közepes méretű boltíves termet, abban 80 ágy, persze emeletes, amire nem is lehet felmászni rendesen. Hát itt fogunk ma aludni. De mindezért kárpotolt ez az igazi kelta mesevilag, amit láttunk, és amibe akarva, akaratlanul beleképzelem a kelta (gall) mondavilag alakjait, a manókat, tündéreket, lápi szellemeket, boszorkányokat. Ők hiszik is ezeket valamilyen szinten es tisztelik a természeti erők által alkotott képeket. Mint ahogy szeretik, segítik a zarándokokat . Mindenhol kelta kereszt, duda muzsika, jellegzetes kelta temetők, zöld rétek, állatok, egy percre sem tudod elfelejteni, hogy egy varazslatos kelta mesevilagban jarsz. A lábam javulgat, de még nem az igazi. Szogalmasan kenem és szedem a lórúgás erősségű fájdalomcsillapító orvosságot.
Sajnos a zsákunkat egyre nehezebbnek érezzuk, ezert fájo szivvel meg kellett szabadulnunk egy pár cuccunktól, ami az egesz eletünkre is érvényes, csak akkor tudsz konnyű szivvel tovább lépni, ha megszabadulsz azoktól a dolgoktól, amik gátolnak abban, hogy közelebb kerülj Istenhez. Egyenlőre mi a felesleges ruháinktól és cipőinktől, a tányérunktól, evőeszköztől, pohártól, törölközőtől szabadultunk meg, de ez is közelebb vitt bennünket Istenhez, mert jobb kedvvel tudunk továbbmenni.
Először tovább akart menni O,cebreiro-ig, de őt is megfogta az a kedves, barátságos légkör, ami minket is, és így ott maradt éjszakára. Jól estek az esti beszelgetések, ruhamosás, elmélkedés (Szent Jakab levelek) után egy jót aludtunk A gondnoknő azt mondta, senkinek nem ajánlja, hogy sötétben keljen útra, ezért nem is nyitja ki a szállást, csak reggel 7 óra után. Nagyon kedves volt, kicsit túlfűtött a szeretetében, még egy jóejtpuszit is kaptunk. tőle, mind a 18-an, akik ott voltunk.
A reggeli donatívós volt, vagyis, ha akartál, adhattál érte valamennyi pénzt. Kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé, kakaó. Reggel azért még sötétben indultunk, de már fél 8 volt, így kissé már pirkadt. Képzeljetek el egy csodás mély völgyet, aminek a közepében egy magas hegy áll, annak a tetején van a pár házból alló La Faba. Körülötte sokkal magasabb hegyek, most reggel felhőkben, és mi a felhők fölött. Közben szitált a köd, mindig tudtuk, hogy mikor megyünk be éppen a felhőbe és mikor jövünk ki belőle. Hiába, ez már majdnem Galicia, ahol sokkal párasabb a levegő, mivel az óceani levegő itt találkozik a hegyekkel, és persze eső lesz belőle. Csupa zöld minden végre. Jó hogy csak pirkadat után indultunk, mert nagyon nyaktörős az út, ha nem jól látunk, könnyen baj törtenhet. Velem törtent is, mert alig birtam reggelre lábra allni, csak vonszoltam magam fel a még magasabb hegyre a 10 kg-os zsákommal. Azért azt szeretem magamban (milyen szerény vagyok ), hogy a fájdalmaim közepette is tudok másra figyelni, így tudtam azért gyönyörködni a körülöttem lévő mesevilágban is. Keskeny ösvényen mentünk egyre feljebb a kopár hegy oldalában vizszintesen, és amikor hátra néztünk csodálatos látvány tárult elénk, el sem hittük, hogy onnan a mélyből jutottunk ide fel gyalogosan. Közben felkelt a nap és csodálatos arany fényben ragyogott az egész táj. Ha balra tekintettél, akkor leláttál a mély völgybe és át a másik magas hegyre, ha jobbra néztél, akkor a gyönyörű lila, sárga, szürke, és egészen különleges színű kúszó és sziklakerti növényeket láttad, ahogy éppen megsütötte a felkelő nap fénye, amitől megmelegedett a szíved. Aztán kb. 5 km. múlva elérkeztünk Galicia határába, amit egy oszlop jelzett, rajta a gallok címere. Akkor azt gondoltam, hogy innen én már nem tudok továbbmenni egy tappodtat sem. Eddig nem nagyon mondogattam a többieknek, mert nem akartam őket feleslegesen aggasztani és reménykedtem, hogy majd bejáratódik a lábam. Mindig büszke voltam arra, hogy milyen jól bírom a fájdalmakat. Hát ez most nem jött be. Már majdnem sírtam, de azt eltökéltem, hogy innen egy jó darabig biztosan nem tudok továbbmenni. Ekkor történt az , hogy a jó Isten elküldte hozzám a segítséget egy német zarándoktársam személyében. Jött mosolyogva és néhány szó beszélgetés után , amikor látta, hogy milyen elkeseredetten ülök ott, megkérdezte, hogy mi baj van . Elmondtam Mari segítségével és ő mosolyogva azt mondta: No problem.. és benyúlt a hátizsákjába, kihalászott onnan egy 40-es méretű puha, szivacsos talpbetétet, ami pont beleillett a cipőmbe. Jaj Istenem, ezt nem hiszem el ! Akkor egy olyan jó, szívet melengető érzés jött rám, hogy hát igen, ezek azok az apró csodák, amikkel itt az út során nap mint nap találkozunk, és amit itt értékelni is tudunk. Pedig ezek a csodák állandóan jelen vannak az életünkben, de otthon, amikor annyi féle-fajta benyomás ér bennünket, kevéssé vesszük észre. Most már tudom, hogy jobban oda kell figyelnem és jobban észre kell vegyem az apró jeleket.
Azt persze nem mondom, hogy rögtön szárnyakat kaptam, de ez elég volt arra, hogy a legközelebbi településig, ami kb. 4 km volt, O,cebreiróig fel tudjak menni. Még arra is volt energiám, hogy körülnézzek és megcsodáljam a kelta építészet remekeit a kis kör alakú, nádfedeles házakat. Szemerkélt az eső, fel kellett vennünk az esőkabátjainkat. Már majdnem azt hittem, hogy megúsztam, de akkor a falu másik végén elindultunk lefelé a hegyről egy több km hosszúságú lejtős beton szerpentinen. Akkor aztán végleg feladtam, mert felfelé mégcsak mentem valahogy, de a lefelé menet már nem ment. Kb. 200 m után visszavánszorogtam a faluba, és egy bárból hivattam egy taxit, ami levisz a legközelebbi településre, ahol orvos is van. Jött is kb. 15 perc mulva egy taxi. Közben Mariék elindultak gyalog lefelé az úton. A taxival utolértük és felvettük őket és lementünk Triacastellába az orvoshoz. Ahogy a kocsiból néztem az utat, biztos,hogy saját lábon nem tudtam volna odáig eljutni.
Mari is és Marika is nagyon megértőek, persze velük is bármikor előfordulhat. A legközelebbi városkában bementünk az orvoshoz, aki adott gyógyszereket és a lelkemre kötötte, hogy 3 nap pihenő, jegelés, és kenőcs és gyógyszerek. Valószínűleg csonthártya gyulladás. A kenőcs és a gyógyszerek rendben, de a pihenésről szó sem lehet. Kiváltottuk a gyógyszertárban a gyógyszereket és vettem egy scholl zselés talpbetétet is. Így tovább tudtunk haladni Samosba, ami egy 12 századi bencés kolostor és a köré épült kis falucska. Mesés völgyeken, szelídgesztenye erdőkben, zuhogókon és ösvényeken mentünk odáig, kicsit esőben, kicsit szélben. Közben még Triacastelában ettünk egy hátborzongatóan pocsek gall levest, mint a mosogatólé, de ezt lenyomtatva az úton több marék édes szederrel vigasztalódtunk. Egy ideig betonút mellett haladtunk egy köves ösvényen, majd bevitt az ösvény a régi falvak közé, ahol tisztán és világosan láthattuk, hogy most már aztán igazán Galiciában vagyunk. A kerteket körülvevő kerítések palából kihasított kőtáblák voltak, olyan volt egy kertnek a kerítése, mintha egy óriás fogazata lenne. Közben kő, kő és kő minden falu, minden ház, még a háztetőn lévő palák is igazi, palatömbből kihasított, megmunkálatlan pala lapokból voltak. A kutak tetejét vesszőből fonták, mint ha kas lett volna, és a terménytárolók olyanok voltak, mint a lábakon álló díszes koporsók, a tetejükön kereszttel. Sok ilyen falun mentünk keresztül, nagyon élveztem, mivel a táj is gyönyörű volt, végig szelídgesztenye erdők között. Ez a szelidgesztenye végigkísért bennünket Villafranca óta. Fenyőfát szinte nem is láttunk ezen a tájon. Árnyas ösvényeken gyalogoltunk, mellettünk kis patakok csordogáltak, és régi-régi boltozatos kőhidakon mentünk keresztül, dombra fel, dombról le. Végre megláttuk Samost, ahová annyira vágyakoztam, mivel ez egy hatalmas bencés kolostor, sokat hallottam róla, szerettem volna, ha itt tudunk aludni. Sikerült is úgy időziteni a dolgokat. Fentről a hegytetőről láttuk meg először a hatalmas, pompázatos épületegyüttest, körülötte a 20-30 házból álló falut. Amikor végre leereszkedtünk a völgybe, nagy sorbanállást láttunk a kolostor bejáratánál. Majdnem nem kaptunk szállást annyian várakoztak. Képzeljetek el egy gyönyörű. kelta motivumos közepes méretű boltíves termet, abban 80 ágy, persze emeletes, amire nem is lehet felmászni rendesen. Hát itt fogunk ma aludni. De mindezért kárpotolt ez az igazi kelta mesevilag, amit láttunk, és amibe akarva, akaratlanul beleképzelem a kelta (gall) mondavilag alakjait, a manókat, tündéreket, lápi szellemeket, boszorkányokat. Ők hiszik is ezeket valamilyen szinten es tisztelik a természeti erők által alkotott képeket. Mint ahogy szeretik, segítik a zarándokokat . Mindenhol kelta kereszt, duda muzsika, jellegzetes kelta temetők, zöld rétek, állatok, egy percre sem tudod elfelejteni, hogy egy varazslatos kelta mesevilagban jarsz. A lábam javulgat, de még nem az igazi. Szogalmasan kenem és szedem a lórúgás erősségű fájdalomcsillapító orvosságot.
Sajnos a zsákunkat egyre nehezebbnek érezzuk, ezert fájo szivvel meg kellett szabadulnunk egy pár cuccunktól, ami az egesz eletünkre is érvényes, csak akkor tudsz konnyű szivvel tovább lépni, ha megszabadulsz azoktól a dolgoktól, amik gátolnak abban, hogy közelebb kerülj Istenhez. Egyenlőre mi a felesleges ruháinktól és cipőinktől, a tányérunktól, evőeszköztől, pohártól, törölközőtől szabadultunk meg, de ez is közelebb vitt bennünket Istenhez, mert jobb kedvvel tudunk továbbmenni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
