Palas de Rei

Ott tartottam két nappal ezelőtt, hogy megérkeztünk Samosba a kolostorba, rémálmaim színterére. Igaz este volt egy gyönyorű szentségimádás 24 bencés szerzetessel, ami soknak számit, de itt ebben a hatalmas kolostorban szinte elvesztek. Utána szentmise, szép énekekkel. Érdekes, hogy itt a fő ének a reformatusok által énekelt "közelebb hozzád Istenem" c. ének. És újra még egy ajándék.: Van egy nagyon kedves énekem, ami mindíg előjön, ha bajba vagyok, vagy fáradt vagyok, vagy csak úgy éppen istenes hangulatom van. És most, ahogy ott ültem a hatalmas, gyönyörű templomban fáradtan és egy kicsit lehangoltan a tömegszállástól és az esőtől, , egyszer csak felcsendült az ének, egy apáca énekelt, gyönyörű csengő hangon.: Jézus életem, erőm békém............Persze mindezt spanyolul, de így még szebb volt. Úgy éreztem, hogy direkt nekem énekel. Nagyon jól esett szegény meggyötört lelkemnek. Ezt énekeltem akkor is, amikor tavaly az Istenszékén megláttuk a patakban menetelve a medvét. Ahogy rohantam lefelé a nagy kövek között a patak mederben jó hangosan énekeltem, szinte kiabálva, mert azt mondják, zajt kell csapni, hogy elmenjen a mackó őkelme. Sem a ritmusa, sem a hangulata nem oda való volt, de nekem ez mindig bejön.
Az eső meg csak esett, esett. A hálóterem a tömegszállás és a nyomortanya keveréke, de a mosdó tiszta és van meleg viz. Találkoztunk Nórával, egy kicsi, vékony magyar lánnyal, aki már 40 napja gyalogol egyedül. Vett egy Santiago tortát, ott kinálgatta nekünk, letette a földre és én majdnem beleléptem. Éjfelig horkolas, vihogás, fészkelődes, nem lehetett aludni. Mellettem fenn az emeletes ágyon egy spanyol kisfiú, akire nagyon szigorúan és félelmetesen néztem (meg is szeppent szegény) , hogy végre hallgasson el a vihogásával, mert nem tudtam elaludni. reggel azért barátsággal váltunk el.
Másnap azaz csütörtökön még sötetben indultunk. A kolostortól nem messze egy kicsi bárban benyomtunk egy hatalmas kávét, mandulás sütit (torta de Santiago) es egy agua ardiente de hierba (szőlőhéj likőr) italt, ami annyira izlett, hogy ezentúl minden reggel megismételjük.
Ezután nagyon szép tájakon mentünk, kicsi kő falukon keresztül, szerintünk itt forgatják a közepkori filmeket, szinte érintetlen, és végig hol erősebb, hol enyhébb tehéntrágya szag ölel körül. Szóval nagyon idilli. Ha nem raknak ki véletlenül a ház elé egy műanyag széket, akkor tényleg a középkorban érezhetem magam. Csak ne lenne ilyen borús az idő. Szemerkél az eső. A legközelebbi nagyváros Sarria, amin hamar átverekedtük magunkat, egyszerű szép és kicsi városka. A város után nem sokkal, egy elhagyatott helyen, egy picike falu szélén szálltunk meg egy rét mellett álló zarándokszálláson, ami nagyon kellemes volt. Barbadelosnak hívták a falucskát. A szállás mögött a dombon a fák között vagy 3-4 ház, az egyikben kiváló vendégfogadó, ahol zarándok menűt szolgáltak fel, nagyon finom galego levest salátából, krumpliból es füstolt húsból, majd sült csirkét salátával, ill, disznósültet, desszertnek pedig galego sajtot birsalmasajttal, ami helyi specialitás. Persze a szokásos bor. Közben kiderült, hogy a 4 ház egyike kápolna, és nemsokára kezdődik a szentmise. Ezt egy helyes spanyol pár kotnyeles nő tagja közölte velünk, akitől eddig is már több hasznos információt kaptunk.
18 orakor a kicsi kapolnahoz érkezett egy nagyon szimpatikus, helyes fiatal pap, aki angol nyelvű misét tartott 12-önknek. Már megint itt vannak az amerikaiak, hát nem tudom ezek merre kódorognak, mi hamarabb odaérünk majd, mint ők ? Igazan megható volt, hiszen mindannyian zarándokok voltunk, ugyanazokkal a gondokkal, bajokkal, örömökkel és gondolatokkal. A "béke veled" -nél tiszta szívből öleltük meg egymást.
Másnap pirkadat előtt indultunk tovább szemerkélő esőbe, ami kesőbb hatalmas szélviharra váltott (legalabb 100 km/o.) és ez igy is maradt egészen Portomarinig. Az út egyébként nagyon szép volt még igy viharban is, sőt.....A szélnek különös, félelmetes hangja volt. A félig sötétben, ködben időnként egy faág hajlott az utadba, az egyik szelidgesztenyefa ág kupán is vágott rendesen. Hol benne mentél a tejszerű ködben, hol ott füstölgött előtted, hol pedig valószínűtlenül tisztán láttál mindent. Most megmutatta az igazi arcat a misztikus Galicia, a meseszerű lények világa. Mindenhol ott voltak, még álmomban is, és álmomban egy nagy kövér,csúcsosfejű asszonyság, akinek nagy szitakötő szárnyai voltak, minden áron mosolyogva rám akarta erőltetni az akaratat, ami egyébkent nagyon kényelmes volt, de mégsem a saját akaratom, ezért küzdöttem ellene. Amikor kiraktam az ajtón, valahogy mindíg visszajött és mosolygott. Ez is egy nagy tanulsag a számomra, hogy mindenkit hagyni kell, hogy saját maga döntse el a dolgait, akár jó, akár nem, legyen az az ő döntese. Persze meg lehet hallgatni másnak a véleményét is, igazodni is lehet hozzá, de nem mindenáron. Szóval annyira erősen hatással volt rám az álmom, hogy szinte valóban elhittem azt, hogy ezek a lények ott vannak a fák között. szinte kerestem őket. Nem véletlenül beszélnek a zarándokok arról, hogy képzelődnek, hiszen a gondolatainkkal való egyedüllét, ez az időjárás, ez a táj, kíváló táptalaja a fantáziának. Ez az az alfába való lemenet, amikor már nem érzed a tested, csak a gondolataid élnek. Ez volt eddig az egyik legjobb napom, hiába volt ilyen ítélet idő, mégis most volt az, hogy az esőkabátom résén kitekintve, csak az út egy darabkáját látva magam előtt kilométereken keresztül, megéreztem azt, hogy ez nem csak egy erőpróba, hanem annál sokkal több. Utazás saját magamba. Az eredményről most inkább nem számolok be.
Egy szép nagy középkori hídon értünk be Portomarinba, zuhogó esőben és nagy szélben, majd levitt bennünket a hídról. Aztán egy soklépcsős meredeken felvonszoltuk magunkat a városba. Akkor már elegünk lett mindenből, mert nem volt egy száraz hely a ruhánkon, a cipőnkben tocsogott a viz, ezért rövid töprengés után vásároltunk egy kis kaját a szupermercatoban, lepecsételtettük a templomban a credencialunkat és kerestünk egy buszt, ami persze nem volt (nem tudom mivel közlekednek itt az emberek, mert autóbusz egyes helyeken egyáltálán nem jár, vagy egy nap csak egyszer, mint a mi esetünkben is,), ezért kerestem egy taxit és elmentünk a következo faluig Gonzarig, az ottani zarándokszállásig, ahol fél napos kényszerpihenőt kellett tartanunk, hogy megszáritkozzunk. Csak nyolcan voltunk az egész szállón, valószínűleg az erős trágya illat elriasztotta a vándorokat. Az eső meg csak szakadt. Semmi nem volt ott, csak iszonyu erős tehenkaka szag meg pár ház és reménytelenül fekete felhők.

Ma reggel megint sötétben indultunk, végig szemerkélt az eső, de nagyon kellemes, szép úton jöttünk, kicsi falvakon keresztül. Barbara a magyar lány hol feltűnik, hol eltűnik, ma egész nap velünk jott. Most itt vagyunk Palas de Rei-ben, egy szép középkori városkában, egy kávézóban, ami nagyon kedves, itt zajlik a város élete, van ujság, tv, focimeccset néznek és közben nagyon hangosak, de jópofák. Van wurlitzer, játékautomata, és tipikus spanyol arcok. Itt van az internet az egyik sarokban, úgy hogy kihasználjuk a lehetőséget. 1/2 óra 1 Eu.
Egy fél órája jöttünk ki egy másik bárból, ahol elfogyasztottuk kései reggelinket, a nagy pohár caffe con lecche-t és a bocadillos-unkat. Ez egy hosszú bagett féléből összerakott szendvics, amibe mindenféle finomságok vannak. ( tojás, sajt, hal, sonka, saláta, stb.) A szállásunk innen 1o km-re Mato Casanovában lesz. A neve jól hangzik, reméljük nem fogunk csalatkozni. Itt Galiciában nagyon kultúráltak a szállások, mindig az önkormányzati szállásokat keressük, mert azok egyformán tiszták, még papír ágyneműt is adnak és van konyha, (igaz ugyan,hogy nincs benne egyetlen tányér sem) , mosógép, szárító és meleg víz. És csak 3 Eu.
Sziasztok, még nem hianyoztok.

Samos

Itt ulok egy kicsi régiségbolt sarkaban és már egy fél órája vacakolok, hogy irni tudjak. Két napig nem volt internet lehetőség, mert fenn voltunk a hegyekben, ahol csak a madár jár. Gyönyorű napunk volt tegnap, , miutan elhagytuk még éjjeli sötétben Villafrancát és vagy 15 kmt mentünk egy szép völgyben, igaz ugyan, hogy az autóút mellett kialakított úton, autopálya hidak alatt, amik úgy dübörögtek a fejünk felett, ahogy áthajtott ergy autó, mintha robbantottak volna. Szerencsére kevés autó járt erre. Azért néha eltért az út a betonút mellől, akkor volt részünk egy kis falusi idillbe. Végre elérkeztünk utunk egyik legszebb és legnehezebb részéhez. Még mielőtt nekivágtunk volna a nagy hegymenetnek, lepihentünk egy folyócska partján az árnyékban, levettük a cipőnket, és elterültünk a fűben. Kaja, ejtőzés és tovább. A következő faluban, közvetlenül a nagy hegy alatt, egy fényképezés alkalmával elhagytam a botomat, amit csak kb. 1 km után vett észre Marika, ezért vissza kellett kutyagoljak. Most már másodszor hagyom el a botomat, mindig fényképezéskor, jobban kell vigyázzak mert egyre nagyobb szükségem van rá. Kb 2 km alatt 4oo m-es szintkülönbséggel, egy nagyon szépséges hegyi ösvényen felmásztunk a kb. 1400 m magasan fekvő La Faba-ba, ahol végül is megszálltunk, egy a német katolikus egyház által fenntartott zarándokszállason, saját kicsi templommal, csodálatos környezetben. Soha nem vártam még ennyire, hogy megérkezzek valahová. Majd meghaltam, mire felvonszoltam magam. Minden kanyar után azt gondolta az ember, hogy na most, na most végre fenn vagyunk. De volt addig még jó pár kanyar. Olyan volt mint amikor a vándor oázisra talál a sivatagban, éppen a kiszáradása előtt. Meleg is volt, iszonyúan fájt a lábam, nehéz is volt a zsákunk, feltörte a pántja a vállamat, mivel ujjatlan ing volt rajtam, ezért ki kellett bélelnem törülközővel. Olyan hely volt ez, ahol mindenki és minden nagy szeretettel vett korül. Kora délután érkeztünk, és még szerencse, hogy nem lehetett semerre sem tovább menni, mivel ez a hely egy elszigetelt hegy tetején állt, a többi, még magasabb hegyek között. Igaz. előre lehetett volna még menni O,cebreiróba, de azt majd inkább holnap. Nagyon fájt a lábam, szinte alig tudtam ráállni, ezért kenegettem a magunkkal hozott csoda kenőcsökkel, ami nem igazán használt neki. a kamillatea filter jobban bevált. De azért elsántikáltam a kb. 50 m-re lévő faluba (kb. 10 lakott ház volt az egész faluban és egy jó kis bár, ahol megint finom zarándok menűt kaptunk, ami legalább rövid időre elfelejtette velem a fájdalmaimat. Azt hiszem a haránt csontom begyulladt a talpamban. Nem sok reményt láttam a másnapi tovább indulásra, de ezt még magamnak sem mertem bevallani. Előételnek valami nagyon finom halas makarónit kaptam, utána meg calamaris / tintahal/ rántva, és fagyi. Még sétáltunk (sántikáltam) vagy 50 métert a faluban (ugyanis ennyi volt az egész falu széle-hossza) , gyönyörködtünk a kilátásban és visszatértünk a szállásra. Beszélgettünk, naplót irtunk, megcsodáltuk a naplementét a hegyek között és ejtőztünk. Itt ismerkedtünk meg Tamással, egy fiatal magyar vállalkozóval, akinek éppen nem mennek túúl jól az üzleti dolgai, ezért nekifutott a világnak. Elég szakadt volt szegény, mert valószínű eléggé pénz nélkül tette meg az eddigi utat. Mindenesetre neki adtam a krumplicukromat, nem minden érdek nélkül, mert mint tudjuk a krumplicukort igen nehéz cipelni. Újabb 10 dkg. minusz a zsákomban!!!!
Először tovább akart menni O,cebreiro-ig, de őt is megfogta az a kedves, barátságos légkör, ami minket is, és így ott maradt éjszakára. Jól estek az esti beszelgetések, ruhamosás, elmélkedés (Szent Jakab levelek) után egy jót aludtunk A gondnoknő azt mondta, senkinek nem ajánlja, hogy sötétben keljen útra, ezért nem is nyitja ki a szállást, csak reggel 7 óra után. Nagyon kedves volt, kicsit túlfűtött a szeretetében, még egy jóejtpuszit is kaptunk. tőle, mind a 18-an, akik ott voltunk.
A reggeli donatívós volt, vagyis, ha akartál, adhattál érte valamennyi pénzt. Kenyér, vaj, lekvár, tea, kávé, kakaó. Reggel azért még sötétben indultunk, de már fél 8 volt, így kissé már pirkadt. Képzeljetek el egy csodás mély völgyet, aminek a közepében egy magas hegy áll, annak a tetején van a pár házból alló La Faba. Körülötte sokkal magasabb hegyek, most reggel felhőkben, és mi a felhők fölött. Közben szitált a köd, mindig tudtuk, hogy mikor megyünk be éppen a felhőbe és mikor jövünk ki belőle. Hiába, ez már majdnem Galicia, ahol sokkal párasabb a levegő, mivel az óceani levegő itt találkozik a hegyekkel, és persze eső lesz belőle. Csupa zöld minden végre. Jó hogy csak pirkadat után indultunk, mert nagyon nyaktörős az út, ha nem jól látunk, könnyen baj törtenhet. Velem törtent is, mert alig birtam reggelre lábra allni, csak vonszoltam magam fel a még magasabb hegyre a 10 kg-os zsákommal. Azért azt szeretem magamban (milyen szerény vagyok ), hogy a fájdalmaim közepette is tudok másra figyelni, így tudtam azért gyönyörködni a körülöttem lévő mesevilágban is. Keskeny ösvényen mentünk egyre feljebb a kopár hegy oldalában vizszintesen, és amikor hátra néztünk csodálatos látvány tárult elénk, el sem hittük, hogy onnan a mélyből jutottunk ide fel gyalogosan. Közben felkelt a nap és csodálatos arany fényben ragyogott az egész táj. Ha balra tekintettél, akkor leláttál a mély völgybe és át a másik magas hegyre, ha jobbra néztél, akkor a gyönyörű lila, sárga, szürke, és egészen különleges színű kúszó és sziklakerti növényeket láttad, ahogy éppen megsütötte a felkelő nap fénye, amitől megmelegedett a szíved. Aztán kb. 5 km. múlva elérkeztünk Galicia határába, amit egy oszlop jelzett, rajta a gallok címere. Akkor azt gondoltam, hogy innen én már nem tudok továbbmenni egy tappodtat sem. Eddig nem nagyon mondogattam a többieknek, mert nem akartam őket feleslegesen aggasztani és reménykedtem, hogy majd bejáratódik a lábam. Mindig büszke voltam arra, hogy milyen jól bírom a fájdalmakat. Hát ez most nem jött be. Már majdnem sírtam, de azt eltökéltem, hogy innen egy jó darabig biztosan nem tudok továbbmenni. Ekkor történt az , hogy a jó Isten elküldte hozzám a segítséget egy német zarándoktársam személyében. Jött mosolyogva és néhány szó beszélgetés után , amikor látta, hogy milyen elkeseredetten ülök ott, megkérdezte, hogy mi baj van . Elmondtam Mari segítségével és ő mosolyogva azt mondta: No problem.. és benyúlt a hátizsákjába, kihalászott onnan egy 40-es méretű puha, szivacsos talpbetétet, ami pont beleillett a cipőmbe. Jaj Istenem, ezt nem hiszem el ! Akkor egy olyan jó, szívet melengető érzés jött rám, hogy hát igen, ezek azok az apró csodák, amikkel itt az út során nap mint nap találkozunk, és amit itt értékelni is tudunk. Pedig ezek a csodák állandóan jelen vannak az életünkben, de otthon, amikor annyi féle-fajta benyomás ér bennünket, kevéssé vesszük észre. Most már tudom, hogy jobban oda kell figyelnem és jobban észre kell vegyem az apró jeleket.
Azt persze nem mondom, hogy rögtön szárnyakat kaptam, de ez elég volt arra, hogy a legközelebbi településig, ami kb. 4 km volt, O,cebreiróig fel tudjak menni. Még arra is volt energiám, hogy körülnézzek és megcsodáljam a kelta építészet remekeit a kis kör alakú, nádfedeles házakat. Szemerkélt az eső, fel kellett vennünk az esőkabátjainkat. Már majdnem azt hittem, hogy megúsztam, de akkor a falu másik végén elindultunk lefelé a hegyről egy több km hosszúságú lejtős beton szerpentinen. Akkor aztán végleg feladtam, mert felfelé mégcsak mentem valahogy, de a lefelé menet már nem ment. Kb. 200 m után visszavánszorogtam a faluba, és egy bárból hivattam egy taxit, ami levisz a legközelebbi településre, ahol orvos is van. Jött is kb. 15 perc mulva egy taxi. Közben Mariék elindultak gyalog lefelé az úton. A taxival utolértük és felvettük őket és lementünk Triacastellába az orvoshoz. Ahogy a kocsiból néztem az utat, biztos,hogy saját lábon nem tudtam volna odáig eljutni.
Mari is és Marika is nagyon megértőek, persze velük is bármikor előfordulhat. A legközelebbi városkában bementünk az orvoshoz, aki adott gyógyszereket és a lelkemre kötötte, hogy 3 nap pihenő, jegelés, és kenőcs és gyógyszerek. Valószínűleg csonthártya gyulladás. A kenőcs és a gyógyszerek rendben, de a pihenésről szó sem lehet. Kiváltottuk a gyógyszertárban a gyógyszereket és vettem egy scholl zselés talpbetétet is. Így tovább tudtunk haladni Samosba, ami egy 12 századi bencés kolostor és a köré épült kis falucska. Mesés völgyeken, szelídgesztenye erdőkben, zuhogókon és ösvényeken mentünk odáig, kicsit esőben, kicsit szélben. Közben még Triacastelában ettünk egy hátborzongatóan pocsek gall levest, mint a mosogatólé, de ezt lenyomtatva az úton több marék édes szederrel vigasztalódtunk. Egy ideig betonút mellett haladtunk egy köves ösvényen, majd bevitt az ösvény a régi falvak közé, ahol tisztán és világosan láthattuk, hogy most már aztán igazán Galiciában vagyunk. A kerteket körülvevő kerítések palából kihasított kőtáblák voltak, olyan volt egy kertnek a kerítése, mintha egy óriás fogazata lenne. Közben kő, kő és kő minden falu, minden ház, még a háztetőn lévő palák is igazi, palatömbből kihasított, megmunkálatlan pala lapokból voltak. A kutak tetejét vesszőből fonták, mint ha kas lett volna, és a terménytárolók olyanok voltak, mint a lábakon álló díszes koporsók, a tetejükön kereszttel. Sok ilyen falun mentünk keresztül, nagyon élveztem, mivel a táj is gyönyörű volt, végig szelídgesztenye erdők között. Ez a szelidgesztenye végigkísért bennünket Villafranca óta. Fenyőfát szinte nem is láttunk ezen a tájon. Árnyas ösvényeken gyalogoltunk, mellettünk kis patakok csordogáltak, és régi-régi boltozatos kőhidakon mentünk keresztül, dombra fel, dombról le. Végre megláttuk Samost, ahová annyira vágyakoztam, mivel ez egy hatalmas bencés kolostor, sokat hallottam róla, szerettem volna, ha itt tudunk aludni. Sikerült is úgy időziteni a dolgokat. Fentről a hegytetőről láttuk meg először a hatalmas, pompázatos épületegyüttest, körülötte a 20-30 házból álló falut. Amikor végre leereszkedtünk a völgybe, nagy sorbanállást láttunk a kolostor bejáratánál. Majdnem nem kaptunk szállást annyian várakoztak. Képzeljetek el egy gyönyörű. kelta motivumos közepes méretű boltíves termet, abban 80 ágy, persze emeletes, amire nem is lehet felmászni rendesen. Hát itt fogunk ma aludni. De mindezért kárpotolt ez az igazi kelta mesevilag, amit láttunk, és amibe akarva, akaratlanul beleképzelem a kelta (gall) mondavilag alakjait, a manókat, tündéreket, lápi szellemeket, boszorkányokat. Ők hiszik is ezeket valamilyen szinten es tisztelik a természeti erők által alkotott képeket. Mint ahogy szeretik, segítik a zarándokokat . Mindenhol kelta kereszt, duda muzsika, jellegzetes kelta temetők, zöld rétek, állatok, egy percre sem tudod elfelejteni, hogy egy varazslatos kelta mesevilagban jarsz. A lábam javulgat, de még nem az igazi. Szogalmasan kenem és szedem a lórúgás erősségű fájdalomcsillapító orvosságot.

Sajnos a zsákunkat egyre nehezebbnek érezzuk, ezert fájo szivvel meg kellett szabadulnunk egy pár cuccunktól, ami az egesz eletünkre is érvényes, csak akkor tudsz konnyű szivvel tovább lépni, ha megszabadulsz azoktól a dolgoktól, amik gátolnak abban, hogy közelebb kerülj Istenhez. Egyenlőre mi a felesleges ruháinktól és cipőinktől, a tányérunktól, evőeszköztől, pohártól, törölközőtől szabadultunk meg, de ez is közelebb vitt bennünket Istenhez, mert jobb kedvvel tudunk továbbmenni.

tovabb

Sajnos ezeken az internet pontokon nem lehet normalisan irni, mert nagy a sorallas. és iszonyú lassúak a gépek. Még miníg Villarrancában vagyunk. Most kaptam helyet, mert a fele társasag már alszik, a fele a társalgóban sörözik, én pedig kicseleztem őket. Azert érdekes társaság gyűlik össze egy ilyen zarandokszálláson. Mindenki kedves, jóakaratú, nagyon jó olyan emberekkel lenni, akik mind egyet akarnak... Holnap megmászni a nagy hegyet, hogy közelebb legyenek az általuk kitűzött céljaikhoz. Itt letisztulnak a dolgok. Pár nap múlva csak a legfontosabb szükségleteidre tudsz és akarsz figyelni, hogy legyen hol aludni, legyen mit enni, süssön a nap, mosolyogjanak rád a társaid, legyen friss vized, ne fájjon a lábad /jaj most varrtam meg egy hatalmas vizhólyagot a kisujjamon, remélem azért holnap tudok vele menni). Es te is mindent megteszel, hogy a veled együtt menőknek ugyanigy meglegyenek ezek a dolgok. Megosztod az ételedet, a vizedet, ha kell, megmasszirozod, mosolyogsz rá, beszélgetsz, ismerkedsz. (érdekes, hogy mindenkivel meg tudod értetni magadat az internacionális mutogatós nyelven) Mari meg is jegyezte, hogy érdekesen beszélek, mivel egy mondaton belül legalább 5 nyelven szóltam egy-egy szót. Van ez így, előjönnek az iskolában tanult dolgok, de nem eléggé, viszont ha mondani kell a dolgokat, akkor nem érünk rá gondolkodni, akkor mondani kell. És érdekes módon meg is értik. Jo lenne, ha igy műkodne a világ. Azt hiszem ezek a kis megtapasztalások teszik az embert érettebbé, amikor befejezi az Utat. Még kimentem egy percre a szállás elé a kertbe és felnéztem az égre. Gyönyörű, rám szakadnak a csillagok ! Buenos noces !!!

Villafranca del Biarzo

Ma hajnali 6-kor indultunk el Ponferrádábol, elég hideg időben. Már a város szélén elveszítettük a kagyló jelzést, ezért eltévedtünk. Az irány jó volt, csak az út nem, ipari negyeden mentünk hosszan, ,kerámia gyárak között. Mire megvirradt kiértünk a városból, és egy hosszú-hosszú és fáradtságos úton indultunk Cacabelos felé. Cacabelos egy nagy fehér falu, vagy kicsi város, eegyetlen hosszú főutcával, nem tudom, de nekem inkább olyan mexikóinak tűnik. Piactér, sziesztázó emberek, hőség, legyek, piac, hosszú, forró utcák, egy kis árnyékot adó oszlopsorral, templomok, kutyák. Délre 30 fok fölé ment a hőmerő, nagyon szenvedtünk, habár gyönyörű tájakon, végig szőlőhegyek között mentünk. Szőlő és szeder, szőlő és szeder. Ez váltotta egymást, de a szőlő még egy kicsit savanykás (azért meg lehet enni) , viszont a szeder édes mint a méz és rengeteg van belőle. Szomjoltónak is jó. Közben Barbara a tegnapi magyar lány is elhúzott tőlünk, és az amerikai bicajos fiúk is kerülgettek bennünket az úton. Nem is értem, nekik már régen árkon-bokron túl kellett volna lenni a biciklivel, hiszen Rabanalban találkoztunk velük, jó pár nappal ezelőtt. 2 óra körül értünk Villafrancába, ami egy eldugott kis városka a hegyek között, több dombra épülve, hatalmas hegyekkel körülvéve. Holnap azokat másszuk majd meg, már előre félek, mert birjuk ugyan, de megint nagyon meleg lesz. Egy ilyen kicsi városban három hatalmas nagy katedrális van, elképesztő. A városka is nagyon kedves, szűk kis utcákkal, amihez képest egy hatalmas nagy parkkal, folyóval. A szálló nagyon baráti, egy kicsit a városka szélén van, egy hegyoldalban, nagy kerttel. Nem messze egy másik szálló, amit istállóból alakítottak ki, tömegszállás, még szerencse, hogy Barbara, aki előbb ért be mint mi, szólt nekünk, hogy ne oda menjünk. Megismerkedtünk és Ponferrada utántól együtt jövünk vele, aki egy magyar lány, 38 éves, nagyon helyes és napi 35-4o km-t megy. Mos éppen nem, mert faj a lába. és elege van. Nekem is van egy hatalmas nagy vizhólyagom, most fogom megvarrni. Előtte még kimossuk a ruháinkat. Sajnos várnak a gépre, ezért most be kell fejezzem. Ja délutan egy hatalmasat fagyiztunk egy árnyas sikatorban (köszi Mikó!) . Varakozáson felül jól érezzük magunkat, csak nincs lehetőseg géphez jutni, de majd talán éjszaka. Elmondhatom, hogy testileg és lelkileg is jól vagyunk, a kisebb fájdalmakat és villongásokat kivéve. Nagyon megpróbálunk alkalmazkodni. Ez elsősorban Marikára igaz, szinte már fáj a szívem, hogy mennyire igyekszik alkalmazkodni. Nekem és Marinak ez már nehezebben megy, de azért mi is igyekszünk. Nehéz két dudásnak egy csárdában. Persze vannak apróbb összecsapások, amit mindannyian jó szívvel zsebelünk be (és némi kis könnyel Marika részéről). Elhatároztam hogy nem tartogatok semmiféle sérelmet magamban - amúgy is ilyen a természetem - , hanem rögtön elmondom, legyünk túl rajta, így mindenkinek van alkalma változtatni, pro és kontra. Azért ez nem sürün fordult elő, legalábbis eddig. Azért én azt mondom, hogy ennyi belefér. Nem is lenne igazi, ha egy ilyen fárasztó, nehéz helyzetben minden simán menne. Ilyen csak a mesében van. Végre megszabadultunk a zacskós leveseink felétől. Barbarát is meghívtuk. A boltba vásárolt kajákat (sajt, felvágott, saláta) ettük. egy kis vörösborocskával leöblítve. Este kiültünk a szálló elé beszélgetni egészen sötétedésig. (Itt sokkal később sötétedik mint nálunk) Minden szállón 10 órakor villanyoltás és nem is kell nagyon altatni az embereket, mert mindenki kellőképpen fáradt. Most már inkább a fenti ágyakra pályázok, mert az emeletes ágyak alsó része nagyon szűk és levegőtlen, fenn meg legalább egy kis tér van és főleg jobb a levegő.(igaz ugyan, hogy létra viszont ritkábban van a felső ágyakhoz).

ponferrada folytatas

Szerencsem van, van szabad hely az internet pulton. Igy tehat elmondom a legfrisebb élményemet.
Hazajöttünk a városnézésből, mosás, teregetés és rövidesen kezdődott a zarandokház saját kápolnájába a napi imaóra, ami nagyon szép és maradandó élmény volt számunkra, mert mindenki a maga nyelven elmondhatta a Miatyánkot, amit mi felállva, egymás kezét megfogva tettük, míg a többiek csak ülve elmormolták. Aztán volt lehetősegünk elénekelni mindenkinek a Boldogasszony anyánkat is, ami nagyon szépen hangzott az én botfülem és fahangom ellenére is. Nagyon büszke voltam, hogy magyarok vagyunk es itt vagyunk. Még ott maradtunk ima után és tovább énekelgettünk a kápolnában. Marika is énekelt református dalokat, nagyon szép hangja van. Azt hiszem sokan megjegyezték az ott lévők közül, hogy mi vagyunk "a magyarok". Mert már az imádság után este is szóba álltak velünk, mosolyogtak ránk, amit egyébkét is mindenki megtesz a másik felé, de ők "kiemelten" mosolyogtak.
Holnap hajnalban kelés 5-kor, a cél Villafranca del Bierzo.

udvozlet Ponferradabol

Ott tartottam, hogy Astorgában probáltunk kora reggel credencialt (zarándok igazolványt) szerezni, de ez csak 9 órakor sikerult egy másik albergében, addig a San Juan zarandokszallason leraktuk a csomagjainkat és elindultunk körülnézni a városkában. Az albergé nagyon jopofa volt, de utunk soran kiderült, hogy az egyik utitársunk nagyon súlyos poloskacsipeseket szerzett ott magának, nem is tudta tovább folytatni az útját, legalábbis amikor mi találkoztunk vele, szent elhatározása volt, hogy hazamegy. Nagyon helyes kis zarándokszállás volt, kivül belül csupa kő, kicsi belső udvarral. Állítólag Szent Ferenc is itt szállt meg, amikor végigjárta az Utat. Amig várakoztunk, megnéztük a várost. Nagyon kedves, szép kis város, mindig is püspöki székhely volt, a székesegyháza gyönyörű, és mellette a Gaudi épitette püspoki palota, ami nagyon bizzar, de nekem tetszik. Mint egy mesekastély. Szép, hangulatos utcácskák es római kori ásatasok. Itt szembesültünk először a zarándoklat zarándoklat jellegével, lmivel hajnalban láttuk előszivárogni a száásokról a zarándokokat, akik frissen, buon caminot kivánva nekünk indultak az úton. Már nekünk is nagyon indulhatnékunk volt. Végre 1º-kor sikerült elindulnunk, rekkenő hősegben a mezetan, ami rögtön a városon kívül kezdődött, (sivatagszerű, kúszónövenyes fennsik), majd meg haltunk a hősegtől. Nem is mentünk aznap sokat, csak 15 km-t, mert kiszivta az erőnket a hőség és a nem sok alvás. Santa Catarina del Somosa-ban ittunk egy jó hideg italt és Marika kávét, üldögéltünk egy kicsit a hűvösben az utcára kitett kávézói székeken, majd ismét tovább a megpróbáltatasok mezején. Időnként kinéztünk egy-egy távoli fát, hogy ha végre odaérkezünk, megpihenünk az árnyékában. De mire odaértünk, kiderült, hogy a fa nem is ott van, és egyébként is megközelíthetetlen, mély árok választja el az úttól. Ez így ment hosszú km-eken keresztül, míg nem végre találtunk egy "aláaknázott" fácskát, ahol volt egy tenyérnyi árnyék, ahol elfogyasztottuk a szendvicseinket. Nem is értem ezt a mentalitást, az egész mezetán sehol egy ember, akárhova elmehetnének végezni a dolgukat az úton levők, hiszen sneki sem látja őket, de ők megkeresik az egyetlen árnyékot adó fát, hog ymég véletlenül se lehessen megpihenni nyugodtan az árnyékában. Mindemellett élveztük, mert ismeretlen, és mert tulajdonkeppen szép a táj. A távoli hegyek tetején modern szélmalmok, óriási szélkerekek. Szeretettel gondoltam egyik kedves hősömre Don Quijote-ra, és elképzelem, amint vágtat a kietlen mezetán az ellenséges szélmalmok felé, előreszegezve a lándzsáját, nyomában a kicsi kövér Sanchóval. Sokat gondoltam rá ezen a napon. Amikor átmentünk az első kis kőből épült falucskán a mezeta ezen szakaszán, arra gondoltam, hogy valahol ilyen helyen lakhatott Dulcinea is, egy virágos ablak mögött. Vajjon mit szólna szegény lovag, ha látná, hogy hogy megváltozott a világ. Manapság már az álmainkat sem olyan könnyű kergetni, mint ahogy az régen volt, ezernyi lehetőség van, de egyik sem olyan romantikus. A táj forró, és sívár, összehasonlithatatlan a mi csodálatos alföldünkkel és hegyeinkkel, ahol dús erdők között, zöld bokrok és vastag fű pázsit terem. Amint így gondolkodtam ezeken a dolgokon, egyszer csak utolértünk egy idős házaspárt, talán a bácsi inspriált engem arra, hogy sokat gondoljak Don Quijotera, mert már előzőleg is láttam előttem menni az úton és már akkor feltünt, hogy milyen fura figura. 36 fokban talpig beöltözve, nyakán felhúzva a zubbonya, a fején egy ezüst fóliával bevont csúcsos kalap, magas,vékony, (egy kicsit az apukámra emlékeztetett a figurája) szinte imbolygott a hátizsákja alatt és mellette a kicsi termetű felesége, igaz nem kövér mint Sancho Panza, de ugyanolyan fürgén szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani a párjával. És ugyanúgy talpig be volt öltözve. Mindehhez voltak vagy 80 évesek. Fantasztikus. Ahogy elhagytuk őket, megláttam a hosszan elnyúló árnyékukat, számomra ők voltak a bús képü lovag és a szolgája.
Az első éjszakat El Gansoba, egy elhagyatott, sivar, kő faluban töltöttük, ahol volt kb. 6-8 lakott ház, a többi mind kihalt. A szállás ablakából (pont az én ágyamból) viszont a templomtornyot láthattuk, ami pazar volt, főleg éjszaka, mert egy lámpa gönyörűen megvilágította. A szállásunkat úgy délután 5 óra körül csak a hőségben való egy órás várakozás után tudtuk elfoglalni, mivel a hospitaliero éppen délutáni álmát aludta és egy jól nevelt zarándok nem ébreszt fel senkit. A templom árkádja alatt az árnyékban megint láttuk DonQihotet és hű szolgáját, éppen falatoztak a hűsben és kedvesen mosolyogtak ránk. Hogy elüssük a napból hátralévő időnket, meglátogattuk a falu egyetlen intézményét a Cowboy bárt, ahol bort és sört ittunk, ki-ki kedve szerint. Közben megeredt az eső /jégeső/, így beszorultunk az ivóba, amit nagyon élveztünk, mert hallgattuk a helyi vendégek hangos gajdolását, még magnóra is felvettem, végre igazi spanyol életképek.Hajnalban indultunk tovább, 6 30-kor, meg sötét volt, legalább 1,5 óra hosszat, és valóban láttuk a tejutat a csillagokkal, persze nem annyira erőteljesen, mint a fenti képen, de varázslatos volt. Olyan sötét volt, hogy nem láttuk a lábunk alatt a sendat ( köves gyalogösvény a pusztában). Csak 8 óra körül vilagosodott ki, addigra mi Rabanal de Caminoba érkeztünk, ami egy nagyon helyes csupa kő kis falu ott végre megcsinálták a biciklis srácok Mari botját, igy már felkeszülve vághattunk neki a hegyeknek. Marika feltünően jól birja az iramot, pedig elég rossz a zsákja, de már kezd hozzaidomulni.
Foncebadon...Ettől a falutól féltem egy kicsit, mivel olvastam könyveket, ahol kutyafalkákat emlegetnek, akik a kihalt faluban megtámadják az embereket. A falu tényleg kihalt volt, a hospitalierót úgy csöngettük ki a bárba, de nagyon szívélyes volt, ittunk egy kávét és megettük a reggelinket. Közben az égen viharfelhők gyülekeztek, de szerencsénkre odébb is álltak. A falu végében "bikanevelő intézet" volt, itt nevelik a fiatal állatokat a bikaviadalra és a bikafuttatásokra. Innen folyamatosan emelkedett az út, kb 400 m szintkülönbséggel felértünk az Irago hágón a Cruz de Ferro-hoz, ami egy nagy vaskereszt, 1500 m-en és minden zarándok elhoz a saját hazájából egy követ, leteszi az aljába. Igy már egy hatalmas nagy kőhalom képződött, fel kell rá maszni. Mi is letettük a magunk nemzeti színre festett kövét és az oszlopra nemzeti szín szalagot kötöttünk. Valahogy mást vártam, szebbet, megkapóbbat, de annyira kopár és poros volt minden, hogy maga a magasztos tény elveszítette a varázsát. megint itt voltak az amerikai bicajosok és lefényképeztek bennünket. A következő állomásunk Manjarin, egy 3 házból álló hegyi "falu", ahol egy kicsi zarándok bódé fogadott , ingyen vizzel és kávéval, és egy rossz magnóról gregorian dallamok szóltak. Kerestül Thomast a "hely szellemét", akiről más sokat hallottunk, de sajnos éppen egy másik faluban volt.A gregorián nagyon jól esett elcsigazottsagunkban, mivel még az eső is eleredt. A hegyi ösveny, ahol egész nap meneteltünk, gyönyorű szép volt, mint egy tarka perzsaszőnyeg, az erika, a hanga, a különfele sziklanövények, zanót, szalmavirág színpompas egyvelege. Akármilyen farasztó volt, a látvány elbűvölt bennünket, és erőt adott a folytatáshoz. Különben nem is volt nehéz az aznapi 28 km. Az út második felében folyamatosan lefelé mentünk, lábat próbáló volt a köves ösvényen. Délutánra Acebóba érkeztünk, ahol megestebédeltünk. Egy szép zarándok házban elfogyasztottunk egy zarándok menüt, ami Bierzoi csipős zöldbablevesből, sült pisztrangból ( barbecue borjuhús is Marikának) és desszertből állt és kaptunk hozza 1 l bort is. A mennyekben éreztük magunkat. Ezután tovább mentünk a még 4 km-re levő Riego de Ambrosba, ahol megszálltunk egy zarándokházban, rögtön a falu elején. A szobánk olyan volt, mint egy négyágyas vasúti hálókocsi, kb. olyan szűk hellyel is, de mit szamit az, ettől függetlenűl nagyon kellemes volt. Este sétáltunk a falucskában, betértünk a helybeli templomba is, hálát adni az út eddigi adományaiért. Felmásztunk a templom tornyába, ami nem is igazi torony, csak egy kőfal, benne egy ablakmélyedésben a harang. Előttünk a messzeségben Ponferrada húzódik, nem valami bizalomgerjesztő, mivel nagyváros benyomását kelti és ehhez nem nagyon van kedvünk ezek után a vad, szép hegyi tájak után. Reggelente indulás előtt mindig imádkozunk egyet közösen, és eddig a legnyaktörőbb helyzetekben is vigyázott ránk az őrangyalunk. Ma reggel kesőn keltünk (7-kor), mert csak Ponferradaig tudunk eljutni, a következő szallás olyan messze van, hogy nem tudjuk elérni, ezért ma rövid napot terveztünk.

A hátizsákjaink nagyon nehezek, jobb lenne úgy közlekedni, mint az egyszeri zarandokok, csak egy saruban, egy bottal vágtak neki az útnak. Persze láttunk amerikai zarándokokat kicsi zsákokkal, de biztos sok pénzzel indultak neki, amivel minden szüksegletüket pótolni tudják. Nyaktörő utakon, egy csodalatos völgyön keresztül - közben nagyokat szedreztünk, reggeliként - haladva jutottunk el a legközelebbi kicsi városkába, Molinasecába, ahol egy középkori 6 lyuku hídon érkezünk a gyönyörű, szinte érintetlen középkori városkába. Elvesztettem a botomat, de szerencsére meg is találtam eg ypadnak támasztva. Itt megreggeliztünk a folyó partján lévő albergue teraszán, kávé, croasson lekvárral és vajjal. Azt azért szeretem, hogy legalább a kajának megadhatjuk néha a módját. Hiába tűnt közelnek Ponferrada, úgy éreztem nagyon sokat gyalogoltunk, mire beértünk a városba. Város szélén a legrosszabb gyalogolni. Ponferrada egy 60 ezer fős nagyváros, egy 2oo fős zarándokszállással, ami a sok ágy ellenére nagyon emberi, szép maga a hely, tiszta, tágas, van külön kis kápolnája és kertje, hátul mosó lehetőséggel, sok-sok szárítóval. Nagy fallal és kovácsolt vas rácsokkal van körülvéve, persze, mert ez egy kolostor volt régen, ezért volt olyan otthonos, elszigetelt. A kert közepén egy szép szökőkút, kis medencével, többen benne áztatták elgyötört lábukat. És egy km kő állt a kert közepén, ami sírkő is egyben, egy nem olyan régi itt elhunyt finn ujságíró emlékére, és amire rá volt írva, hogy még 200 km ide Santiago. Az út során többször is találkoztunk ilyen kövekkel, keresztekkel, ami jelezte, hogy hol dőlt ki éppen az élet sorából egy-egy zarándoktársunk. A szobák elég kicsik és sok ágyasak, de kit érdekel, oda úgyis csak aludni megy az ember. Csak az volt a rossz, hogy a matrac valamilyen műbőr huzattal volt bevonva, ami egy kicsit gusztustalan és hideg volt. Fenn az emeleten két internetpont és könyvtár. Rögtön ki is használom. 13 órakor érkeztünk meg. Zuhany, és utána indulás be a városba. A város meghazudtolta az önmagáról távolról alkotott képet, mert egy gyönyörő kis középkori városmagja van, XII. századbeli keresztes lovagok várával. Semmi sem romos, minden szépen felújítva, tiszta, barátságos. Ma nem a zarándokmenű mellett döntöttünk, mivel itt nagyon drága volt, találtunk egy szép, tiszta kínai vendéglőt, ahol féláron agyon ettük magunkat mindenféle kínai kajákkal. Csak szerencse süti nem volt. Sétáltunk, nézelődtünk, de a hőség hazahajtott bennünket és 6 óra tájban már a szálláson voltunk ismét. Éppen jókor érkeztünk, mert 7 órától esti ima a kápolnában. A kertben üldögélve magyar szót hallottunk, és rögtön ki is cseréltük tapasztalatainkat ujdonsült ismerősünkkel, egy szép magyar lánnyal, aki egyedül gyalogolt, de most éppen nagyon fáj a lába és itt maradt pár napra pihenni.

Barcelona

Fantasztikus város ez a Barcelona. 1,6 millióan laknak benne. A reptérről bejóve nem túl jó a benyomás, mint minden nagyváros, iszonyú forgalmas, tele autókkal, büdös, meleg, zsúfolt.A vonat, amivel Giron´b¡l bej0tt'nk, vegig ipartelepek k0z0tt j0n, de a termeszet azert szep. De bent a közepén már megérint a varázsa. Hiába nagyváros, hiába a tömeg, a meleg, az utcákat járva izgalmas a város modernitása és ugyanakkor hagyománytisztelete, Gaudi meseszerű és meghökkentő építményei, mindez egy nyüzsgő metropolisz kellős közepén. Hát itt bizony el lehetne hosszabb időt is tölteni. Nem olyan mint más, Európa történelmét öregbítő nagyvárosok, itt minden a jól értelmezett máról szól.Fantasztikus pasi volt ez a Gaudi. Hogy lehet egy emberbe ennyi fantázia? Biztos sok embernek nem tetszik, eddig én sem voltam a modern építészettől elragadtatva, de ez olyan meseszerű, mintha egy Michael Ende regénybe, vagy akár a Harry Potterbe csöppennénk. Itt van a Sagrada Familia, amely a Világörökség része. Több mint 100 éve épül és még mindig nincs kész. Az építkezés alatt sajnos elütötte Gaudit egy villamos, és meghalt, nem tudta folytatni az álmát. MIndenféle építészeti stílus szerepel benne, semmi értelme nincs és mégis fantasztikus. Vagy a Güell park, ami szintén a Világörökség része. Ez egy 1910-es években épült "lakópark, de olyan kacifántosra sikeredett, hogy senki nem akart benne lakni. Ezért aztán maga Gaudi költözött be a családjával. Vagy a két meseház a Casa Batlló és a Casa Milá, amelyeket szintén Gaudi álmodott meg. Egy ötemeletes bérház, ami olyan, mintha Frédi és Béni a nagyvárosban lakna egy puccos kőkorszaki bérházban. ezt a házat tervek nélkül, csak vázlat rajzok alapján építette Gaudi.Egy önálló katalán építészeti stílust szeretett volna megvalósítani, amit ugyan nem sikerült, mert nem talált követőkre, de ugyanakkor egy sokkal nagyobb "győzelmet" könyvelhet el, azt, hogy Barcelona, mint Gaudi városa a Világörökség részévé vált általa. Aztán ott van a La Rambla, a sétáló utca, amit nagyon élvezek, mert nagyon sok jó cucc van a kirakatokban. Sajnos még egy centet sem költhetünk feleslegesen, mert ki van számítva az ellátmányunk, ezért csak bámészkodunk. Habár a cipok egyaltalan nem drágák.Ha marad egy kis pénzünk, talán majd visszafelé elverhetjük itt. Vannak itt mutaványosok, zsonglőrök, majmos emberek és mindenféle népek, arab árusok,ami magában is egy napos bámészkodást megér. Olzan, mintha ay Andrassy ut k0zepso szakaszan csak vasari forgatag lenne, es csak a szervizuton megy egy ket auto. Azért van Barcának régi része is, ami azért nem annyira régi, mondjuk gótikus, de van római városfal és egy 13.században épült katedrális is, amit a 19. századra fejeztek be. A város közepén van a Montjuic (Zsidók hegye) , amire funicularral a kikotobol lehet eljutni. Innen indul fel a libegő, és a hegy tetejéről az egész Barcelona a tenger és a távoli hegyek is látszódnak. Sajnos erre nem volt időnk, lehet majd visszafelé jövet, akkor is eltöltünk itt egy napot. Van itt állatkert és Aquarium,, gyönyörű parkok, zenélő szökőkút,piacok, amire sajnos szintén nincs időnk. Ami még gyönyörű az a szintén világorökség részét képező Szent Pál kórház. Na és a homokos tengerpart bent a városban.
Habár kétségeim vannak a víz tisztaságát illetően, de hát a tenger hullámzik, és az örökös körforgásban reménykedhetünk, hogy a kosz elkerül bennünket, ha visszafele sikerul benne furodni. Hala Miko nagylelklu adomanyanak egz jot kaveztunk a Guel parkban. Kosz Miki, soksyor elhangzik meg kozottunk a neved az ut soran.
Este felultunk a vonatra, szuper helzunk volt olzan szekekkel amit nemcsak hatra lehetett hajtani, de a szñkbol labtarto jott elo ñs hatalmas hely volt a labunknak es a csomagoknak. Ennek ellenere vegigforgolodtuk az ejszakat, mert a legkondi nagyon mukodott.
Hajnalban szalltunk le a vonatrol, most itt irok az Albergoban, ahol reggeliztunk. Meg nem kaptuk meg a credencialunkat (zarandok igazolvanz) addig nem tudjuk megkezdeni az utat.
Sziasztok, nagyon jol vagyunk, csak Mariának mar kezdettol rossz a hatizsakja, de megoldjuk, egzebkent nagzon hosiesen birja a megprobaltatasokat.
Hat akkor syep napot nekunk es nektek is.